Mi | Dolgozatok

Radnóti Miklós Hetedik ecloga című versének értelmezése




A cikk linkje:
2004. január 30. | utolsó módosítás: 2016. február 8., 17:06
Ez a cikkünk több, mint fél éve lett elhelyezve az oldalon.
A tartalma azóta elavulhatott!

Megyeri Mária érettségi dolgozata irodalomból.

2002. május 13-án

Megyeri Mária, 12.C osztály

Érettségi írásbeli dolgozat magyar nyelv és irodalomból

TÉTEL:

Radnóti Miklós Hetedik ecloga című versének értelmezése

Radnóti Miklós oly korban élt e földön,
          „mikor az ember úgy elaljasult,
          hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra…” /Töredék/

A világ rendje felborult, az igazi, örök értékek már nem voltak igazak többé. Aljas, romló eszmék söpörtek végig a földrészeken, ledöntve mindazt, ami jó volt. Az emberi élet tisztelete megszűnt. Volt, hogy hazug indokkal, volt, hogy ok nélkül gyilkolták egymást az emberek. Nemcsak a harctereken gépfegyverrel, ágyúval, tankokkal, hanem az utcán, tereken, réteken, óvodákban, iskolákban és még ami megrendítőbb: külön a halál számára kiépített táborokban. Senki sem volt biztonságban, mert mindenki gyanús volt. A szomszéd, a tanár, a diák, de még a barát is. Már semmi sem volt szent. Isten, haza, embertárs, család, önzetlenség, segítség, bizalom, szeretet s szerelem nem létezhettek többé viruló, szabad voltukban.

A költő kezdettől fogva érezte ezen égbekiáltó bűnök közeledtét. Már akkor felismerte a veszélyt, amikor az még csak szárnyait bontogatta. Ezt fedezhetjük fel korai, magatartás-kijelölő verseiben (Mint a bika, Kortárs útlevelére), melyekben elmondja, hogyan lehet, és kell mégis megőrizni az örök értékeket, hogy azok valóban örökké élhessenek. Három utat mutat, amin a kor embere járhat. Vadmacskaként, örökké éberen, félve surranva, és mindig ugrásra készen, ha ellenség támad. Vagy féregként, az emberi önbecsülést eldobva, behódolni az ördögnek. Ez ugyan biztosítja a mindennapos megélhetést, de mégsem jelenthet megnyugvást.

          „Ha ezt követed, élhetsz valahogy;
          bólinthatsz meleg ételek fölött
          és az esti csöndben leköpheted magad!” /Kortárs útlevelére/

A harmadik út a lázadás, az ellenállás. Ez a helyes ösvény, amin –rengeteg akadályon keresztül, és nehezen ugyan –, de átviheted batyudban rejtve a jóságot a túlsó partra. Ezt választotta Radnóti is. A legveszélyesebbet, a végzeteset. A költő ezen eszmék hirdetése és zsidó származása miatt eleve halálra volt ítélve a fasiszta, hitleri Németországgal szövetséges Magyarországon. Bár előre látta balsorsát, mégis vállalta azt, és nem hallgatott barátaira és feleségére, akik azt javasolták, hogy egyik párizsi utazása során maradjon külföldön. 1944-ben végül elérte végzete, és munkatáborba vitték. Több helyre is „elszállították”, de a szerbiai Lager Heidenauban töltötte a legtöbb időt. Itt írta a Hetedik ecloga című versét is, amit feleségének címzett.

A vers felütésében a költő az alkony, a homály és a megnyugvás pillanatát ragadja meg, s innentől kezdve egészen a záró szakaszig az álom és az ébrenlét, az illúzió és a valóság határán lebeg. A tábort körülvevő szögesdrót kerítés lassan elenyészik a szürkületben, felszáll a sötét felhők közé, hogy a meggyötört, megalázott, méltóságuktól megfosztott emberek képzelete végre szabadon szárnyalhasson a szabadító álmok útjain. Éles kontrasztot ad, hogy ő maga ébren mondja el, mit álmodnak társai. Állandó feszültséget kelt, nem engedi teljesen szabadjára a gondolatot. Mikor az elindul a hőn szeretett otthon felé boldogan, a költő kegyetlenül megállítja gyötrő kérdéseivel:

          „Ó megvan-e még az az otthon?
          Bomba sem érte talán?”

S vajon létezik-e még a kis Magyarország, ahol értenék a sorokat, amiket ír?

A fizikai lét, a mellette nyöszörgő és horkoló társai bemutatásával érzékelteti, hogy a hazatérés, az otthon csupán csak álom, a kerítés nem szállt fel a magasba, hanem szilárdan áll a valóságos talajba belegyökerezve. A tábori élet körülményeinek leírásával pedig végleg visszaránt minket az ágynak nem nevezhető fekvőhelyre, ahol a sötétben ébren körmölget. Kegyetlen hasonlattal illeti saját létét, amit életnek alig lehet nevezni. Úgy haladnak vele a napok, oly lassan és lomhán, mint ahogy egy hernyó araszol, és oly vaksin, ahogyan ő írja versét az éjszakában. Napról napra vegetál, nem látja a holnapot, de már a tegnapot sem. Az őrök mindentől megfosztották őket, mindentől, ami emberi. Állatokként kezelik őket, olyanok, mint istállóban a barmok. Nincs különbség köztük, nincsen nevük, nincs nemzetiségük. Nem hangos itt az olasz, nem szakadár a szerb, s nem méla a zsidó sem. Nincsen már jellemük sem. Talán még számuk sincs. Álmaik vannak…

Újból álomvilágba érkezünk, ezúttal a költővel együtt. Mert bár ébren, de neki is közös az álma a többiekkel. Jó hír a szabadságról, szerelemről, kedvesről, a gyermekről, vagy ha nem jő más: az elmúlásról.

Most sem enged minket elkalandozni a költő. Újból belekezd a szörnyűségekbe. A valóság borzalmaiba. A kínzó férgek, a tetvek, a legyek áradatára, a szenvedésre, még a gyönyörűen fénylő hold sugára sem ad gyógyírt. Hiszen megcsillan a rabságot jelentő rideg-hideg szögesdróton és most már nemcsak a képzeletet, hanem a kerítést is lehozza az égből. Megjelennek a fegyveres őrök, ahogy figyelve „örzik a rabok édes álmát”.

A záró szakaszban végül kiömlik Radnóti szívéből a sok keserűség. A vágy, hogy ő is álmodhasson, hogy neki is ragyoghasson az arca az elképzelt hétköznapi csodától, attól amit oly szépen leírt már:

          „…a tárgyak összenéznek
          s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
          az asztalon és csöppje hull a méznek
          s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
          s magától csendül egy üres vizespohár.
          Boldog, mert célod él.” /Tétova óda/

Arra vágyik, hogy feleségével lehessen, hogy kedvese kitöltse az űrt, ami tátong szívében, a tehetetlenség tátongó mélységét:

          „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”

Az olyan embertelen körülmények, amelyek között ez a mű is született, kettétörik az ember szívét, testileg meggyötrik és hitében összeroppantják a szegény, esendő embert. Radnótinak azonban akkora ereje volt, hogy nem vehették el tőle méltóságát. Sikerült neki, amit kitűzött célul maga elé:

          „…hogyha lázadsz, jövendő
          fiatal koroknak embere hirdet…
          …fiának adja át emlékedet, hogy példakép, erős fa legyen,
          melyre rákuszhat a gyönge növendék!” /Kortárs útlevelére/

Itt áll hát előttünk az erős fa, rajtunk áll, hogy felkúszunk-e rajta.



Bírálat: Kiváló összefoglaló a választott vers témája okán egy felelősen gondolkodó mai 18 éves tollából. Tartalmas, okos, szépen szerkesztett, hibátlan dolgozat. Kerek egész.

Javasolt minősítés: jeles (5)

Megyeri Mária




A legfrissebb cikkek a rovatban

Bubi, 5-ös metró és a 118-as busz – Fónai Kendével beszélgettünk

Az Apáczaiban köztudott, hogy Kende és a közlekedés közti vonzalom nem ma kezdődött: kezdetektől fogva megvolt köztük a kémia. Most megkérdeztük erről.

Apáczai Jubileumi Utcabál

Tegnap került megrendezésre, immár ötödik alkalommal az Apáczai Jubileumi Utcabál, amelyen számos program közül válogathattunk.

Ilyen volt a Jubileumi Bál

2016. április 16-án este negyedik alkalommal rendezte meg iskolánk az évek óta nagy sikernek örvendő Támogatói Bált, idén az „Apáczai 60” programsorozat részeként.

Ünnepi közgyűlés a Gólyavárban

Túl vagyunk az első napon az „Apáczai Napok” névre hallgató programsorozatban. Ez számomra mindenképpen új élmény volt, de szerintem azoknak is érdekes lehetett, akiknek nem ez volt az első.

A káprázatos tiszavirágzás

A tiszavirágzás varázslatos jelenség, ami a Disney mesék világába röpít minket hatalmas méreteivel, mozgalmasságával és semmihez sem hasonlítható harmóniájával.

MERIDIÁN – az apáczaisok hírportálja
KÖZÖSSÉGI OLDALAINK:

 Facebook
 Twitter
 Instagram
 YouTube
ALMA MATER:


Impresszum | Médiaajánlat | Jogok | Adatvédelem | Technikai háttér
2002-2017 MERIDIÁN. Minden jog fenntartva. A weboldal tartalmának másodközlése, felhasználása csak a készítők engedélyével lehetséges.