Mi | Dolgozatok

Radnóti Miklós Hetedik ecloga című versének értelmezése




A cikk linkje:
2004. január 30. | utolsó módosítás: 2016. február 8., 17:06
Ez a cikkünk több, mint fél éve lett elhelyezve az oldalon.
A tartalma azóta elavulhatott!

Megyeri Mária érettségi dolgozata irodalomból.

2002. május 13-án

Megyeri Mária, 12.C osztály

Érettségi írásbeli dolgozat magyar nyelv és irodalomból

TÉTEL:

Radnóti Miklós Hetedik ecloga című versének értelmezése

Radnóti Miklós oly korban élt e földön,
          „mikor az ember úgy elaljasult,
          hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra…” /Töredék/

A világ rendje felborult, az igazi, örök értékek már nem voltak igazak többé. Aljas, romló eszmék söpörtek végig a földrészeken, ledöntve mindazt, ami jó volt. Az emberi élet tisztelete megszűnt. Volt, hogy hazug indokkal, volt, hogy ok nélkül gyilkolták egymást az emberek. Nemcsak a harctereken gépfegyverrel, ágyúval, tankokkal, hanem az utcán, tereken, réteken, óvodákban, iskolákban és még ami megrendítőbb: külön a halál számára kiépített táborokban. Senki sem volt biztonságban, mert mindenki gyanús volt. A szomszéd, a tanár, a diák, de még a barát is. Már semmi sem volt szent. Isten, haza, embertárs, család, önzetlenség, segítség, bizalom, szeretet s szerelem nem létezhettek többé viruló, szabad voltukban.

A költő kezdettől fogva érezte ezen égbekiáltó bűnök közeledtét. Már akkor felismerte a veszélyt, amikor az még csak szárnyait bontogatta. Ezt fedezhetjük fel korai, magatartás-kijelölő verseiben (Mint a bika, Kortárs útlevelére), melyekben elmondja, hogyan lehet, és kell mégis megőrizni az örök értékeket, hogy azok valóban örökké élhessenek. Három utat mutat, amin a kor embere járhat. Vadmacskaként, örökké éberen, félve surranva, és mindig ugrásra készen, ha ellenség támad. Vagy féregként, az emberi önbecsülést eldobva, behódolni az ördögnek. Ez ugyan biztosítja a mindennapos megélhetést, de mégsem jelenthet megnyugvást.

          „Ha ezt követed, élhetsz valahogy;
          bólinthatsz meleg ételek fölött
          és az esti csöndben leköpheted magad!” /Kortárs útlevelére/

A harmadik út a lázadás, az ellenállás. Ez a helyes ösvény, amin –rengeteg akadályon keresztül, és nehezen ugyan –, de átviheted batyudban rejtve a jóságot a túlsó partra. Ezt választotta Radnóti is. A legveszélyesebbet, a végzeteset. A költő ezen eszmék hirdetése és zsidó származása miatt eleve halálra volt ítélve a fasiszta, hitleri Németországgal szövetséges Magyarországon. Bár előre látta balsorsát, mégis vállalta azt, és nem hallgatott barátaira és feleségére, akik azt javasolták, hogy egyik párizsi utazása során maradjon külföldön. 1944-ben végül elérte végzete, és munkatáborba vitték. Több helyre is „elszállították”, de a szerbiai Lager Heidenauban töltötte a legtöbb időt. Itt írta a Hetedik ecloga című versét is, amit feleségének címzett.

A vers felütésében a költő az alkony, a homály és a megnyugvás pillanatát ragadja meg, s innentől kezdve egészen a záró szakaszig az álom és az ébrenlét, az illúzió és a valóság határán lebeg. A tábort körülvevő szögesdrót kerítés lassan elenyészik a szürkületben, felszáll a sötét felhők közé, hogy a meggyötört, megalázott, méltóságuktól megfosztott emberek képzelete végre szabadon szárnyalhasson a szabadító álmok útjain. Éles kontrasztot ad, hogy ő maga ébren mondja el, mit álmodnak társai. Állandó feszültséget kelt, nem engedi teljesen szabadjára a gondolatot. Mikor az elindul a hőn szeretett otthon felé boldogan, a költő kegyetlenül megállítja gyötrő kérdéseivel:

          „Ó megvan-e még az az otthon?
          Bomba sem érte talán?”

S vajon létezik-e még a kis Magyarország, ahol értenék a sorokat, amiket ír?

A fizikai lét, a mellette nyöszörgő és horkoló társai bemutatásával érzékelteti, hogy a hazatérés, az otthon csupán csak álom, a kerítés nem szállt fel a magasba, hanem szilárdan áll a valóságos talajba belegyökerezve. A tábori élet körülményeinek leírásával pedig végleg visszaránt minket az ágynak nem nevezhető fekvőhelyre, ahol a sötétben ébren körmölget. Kegyetlen hasonlattal illeti saját létét, amit életnek alig lehet nevezni. Úgy haladnak vele a napok, oly lassan és lomhán, mint ahogy egy hernyó araszol, és oly vaksin, ahogyan ő írja versét az éjszakában. Napról napra vegetál, nem látja a holnapot, de már a tegnapot sem. Az őrök mindentől megfosztották őket, mindentől, ami emberi. Állatokként kezelik őket, olyanok, mint istállóban a barmok. Nincs különbség köztük, nincsen nevük, nincs nemzetiségük. Nem hangos itt az olasz, nem szakadár a szerb, s nem méla a zsidó sem. Nincsen már jellemük sem. Talán még számuk sincs. Álmaik vannak…

Újból álomvilágba érkezünk, ezúttal a költővel együtt. Mert bár ébren, de neki is közös az álma a többiekkel. Jó hír a szabadságról, szerelemről, kedvesről, a gyermekről, vagy ha nem jő más: az elmúlásról.

Most sem enged minket elkalandozni a költő. Újból belekezd a szörnyűségekbe. A valóság borzalmaiba. A kínzó férgek, a tetvek, a legyek áradatára, a szenvedésre, még a gyönyörűen fénylő hold sugára sem ad gyógyírt. Hiszen megcsillan a rabságot jelentő rideg-hideg szögesdróton és most már nemcsak a képzeletet, hanem a kerítést is lehozza az égből. Megjelennek a fegyveres őrök, ahogy figyelve „örzik a rabok édes álmát”.

A záró szakaszban végül kiömlik Radnóti szívéből a sok keserűség. A vágy, hogy ő is álmodhasson, hogy neki is ragyoghasson az arca az elképzelt hétköznapi csodától, attól amit oly szépen leírt már:

          „…a tárgyak összenéznek
          s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
          az asztalon és csöppje hull a méznek
          s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
          s magától csendül egy üres vizespohár.
          Boldog, mert célod él.” /Tétova óda/

Arra vágyik, hogy feleségével lehessen, hogy kedvese kitöltse az űrt, ami tátong szívében, a tehetetlenség tátongó mélységét:

          „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”

Az olyan embertelen körülmények, amelyek között ez a mű is született, kettétörik az ember szívét, testileg meggyötrik és hitében összeroppantják a szegény, esendő embert. Radnótinak azonban akkora ereje volt, hogy nem vehették el tőle méltóságát. Sikerült neki, amit kitűzött célul maga elé:

          „…hogyha lázadsz, jövendő
          fiatal koroknak embere hirdet…
          …fiának adja át emlékedet, hogy példakép, erős fa legyen,
          melyre rákuszhat a gyönge növendék!” /Kortárs útlevelére/

Itt áll hát előttünk az erős fa, rajtunk áll, hogy felkúszunk-e rajta.



Bírálat: Kiváló összefoglaló a választott vers témája okán egy felelősen gondolkodó mai 18 éves tollából. Tartalmas, okos, szépen szerkesztett, hibátlan dolgozat. Kerek egész.

Javasolt minősítés: jeles (5)

Megyeri Mária




A legfrissebb cikkek a rovatban

Fogadj örökbe egy kísérleti eszközt! – elindult a program landing page-e

Az Apáczai gimnázium fizika munkaközössége az Önök segítségét és támogatását kéri fizika szertárunk megújulásában.

Bubi, 5-ös metró és a 118-as busz – Fónai Kendével beszélgettünk

Az Apáczaiban köztudott, hogy Kende és a közlekedés közti vonzalom nem ma kezdődött: kezdetektől fogva megvolt köztük a kémia. Most megkérdeztük erről.

Apáczai Jubileumi Utcabál

Tegnap került megrendezésre, immár ötödik alkalommal az Apáczai Jubileumi Utcabál, amelyen számos program közül válogathattunk.

Ilyen volt a Jubileumi Bál

2016. április 16-án este negyedik alkalommal rendezte meg iskolánk az évek óta nagy sikernek örvendő Támogatói Bált, idén az „Apáczai 60” programsorozat részeként.

Ünnepi közgyűlés a Gólyavárban

Túl vagyunk az első napon az „Apáczai Napok” névre hallgató programsorozatban. Ez számomra mindenképpen új élmény volt, de szerintem azoknak is érdekes lehetett, akiknek nem ez volt az első.

MERIDIÁN – az apáczaisok hírportálja
KÖZÖSSÉGI OLDALAINK:

 Facebook
 Twitter
 Instagram
 YouTube
ALMA MATER:


Impresszum | Médiaajánlat | Jogok | Adatvédelem | Technikai háttér
2002-2017 MERIDIÁN. Minden jog fenntartva. A weboldal tartalmának másodközlése, felhasználása csak a készítők engedélyével lehetséges.