„Sikeres évadot zártunk” – hangzik el valódi színházakban év végén. Talán egy kicsit nagyképűen mi is elmondhatjuk ugyanezt… S hogy mi mit nevezünk sikernek?
Egy kicsit megfoghatatlan. Talán azt az érzést, amikor előadás végén végre körülnézünk, és észrevesszük, hogy hány pótszék van benn, vagy hogy még a földről is tapsolnak. Elmondhatatlan érzés látni azt, hogy amin több mint fél évig dolgoztunk (nem mondom, hogy vért izzadva, mert ez hazugság lenne…), azzal sikerült másnak is valami apró örömet szerezni. Talán a katarzis élményét, talán az egyszerű szórakozásét… Idén Szakonyi Károly – jeles kortárs szerző – Adáshibája és (a kevésbé kortárs) spanyol irodalom pantheonjának legfényesebb csillaga, Frederico García Lorca Vérnásza került színpadra.
Én magam az utóbbiban szerepeltem, ezért szeretnék inkább arról mesélni egy kicsit… Hogy őszinte legyek, először nem voltunk elragadtatva a darabtól – igen, valahogy nem volt túlzottan meggyőző a „kabáthoz varrjuk a gombot”, azaz zenéhez választunk darabot álláspont. Lehetne akkor zenei estet is csinálni Vincent Amigo gyönyörűi gitárszólóiból, nemde?! Még december elején is próbáltunk (hevesen) tiltakozni a Vérnász ellen, de utólag nézve a dolgokat, szerencsére Forró tanár úr eléggé forró fejű, s így hát jött, aminek jönnie kellett. :) Nehéz volt eleinte egyáltalán megérteni és ezek után átérezni García Lorca vészterhes világát. Nem könnyű egy olyan darabot magunkévá tenni, melynek líraiságában bontakozik ki a tragédia, mely egyszerűnek, olykor gyermekdednek tűnő folklórelemekkel szövi át a bonyolult érzelmi világot. Aztán elkezdtem Lorca verseit olvasgatni (igazán ajánlom mindenkinek!), hátha közelebb kerülök az igazsághoz… Így is lett. S aztán megérkezett Damu Roland művész úr is (akiről még illik majd beszélnünk egy keveset…) spanyol temperamentumával és gitárjával, s hipp-hopp, mintha varázspálcával legyintettek volna, úgy kezdett összeállni a darab… Persze a díszletet és jelmezeket még ekkor sem igazán tudtuk elképzelni. Mármint elképzelni éppenséggel el tudtuk, csak hát nem mindig olyanok a körülmények ugyebár… Hamuszürke falécek, rögzített fekete függöny, egyfajta camera obscura – én ilyennek alkottam volna meg a színt. Egy zárt, de megbillent, ingatag világhoz ez a kép illett volna igazán… Bár igaz, a kék az andalúz szín – így is megközelíthetjük a dolgot… A ruhák legalább feketék voltak, csak az esküvő násznépén jelent meg egy-két folklórszín (itt speciel a pirosra gondolok). Szerencsére mindenki lelkesen válogatta otthon anyuci-apuci kifogyott-kihízott ruháiból a ráillőt, sőt egy hivatásos segítségünk is akadt: köszönet Erzsike néninek, az Operett Színház jelmezkölcsönzője türelmes tündérének! Igazán remek kis darabokat tudott előásni a kis pincehelyiség zegzugaiból.
S hogy ezután mi jött. Nem tudjuk. Felgyorsultak a dolgok, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy az utolsó előadás végén (még ha kicsit csipi-csöpinek is hangzik…) könnyes szemmel hajoltunk meg. Jó társasággá értünk össze, igazi temperamentumos, FORRÓ szombat délutánjaink egy darabig biztos felejthetetlennek tűnnek… (Pedig mennyi idő eltelt már, talán igaz sem volt az egész!) S ha majd idővel kezdünk szenilissé válni, a képek még mindig őrizni fogják nekünk azt a piciny kis csodát, amit elsősorban magunknak hoztunk létre.
Ezúton szeretnénk külön köszönetet mondani Damu Rolandnak, aki jelenlétével emelte az előadást. (Jelenleg a Bárka színház eléggé különleges darabjában tekinthető meg, ha bárkit is érdekel /Atea/). És köszönjük az Alapítvány (anyagi) támogatását is, mely nélkül az előadás nem jöhetett létre. És a legeslegnagyobb köszönet Forró rendező úrnak. Reméljük jövőre ugyanekkor, ugyanitt! (Én biztos visszatérek, még akkor is, ha az „idegenlégiós” jelzővel illetnek majd…)
Balási Noémi
Kapcsolódó cikkek
