×
Ez a cikkünk több mint fél éve lett elhelyezve az oldalon. A tartalma azóta elavulhatott!
Átvirrasztott éjszakák, intenzív puskagyártás, napi több liter kávé, öltöny nyakkendővel – hát ez lenne a vizsgaidőszak.
A „szak”, amelyet az összes egyetemen és főiskolán teljesíteni kell.
Noha a gimnáziumból kikerülő – és hivatalos irattal érettnek nyilvánított –
fiúk-lányok elsőéves gólyaként számtalan, korábban nem tapasztalt dologgal találkozhatnak az új(fajta) iskolában, talán a számonkérési rendszer az, amely leginkább elüt a középiskolában megszokottól.
A legfurcsább, hogy az egyetemen nincsenek váratlan feleltetések, röpdolgozatok – a tananyag számonkérése, a tantárgy követelményeinek teljesítése a félév elején rögzített menetrend szerint zajlik.
Persze az egyes intézmények és az azokban oktatott tantárgyak között lehetnek – és vannak is – különbségek.
Egyes tárgyak évközben teljes mértékben hanyagolhatók, másoknál kisebb-nagyobb házifeladatok,
zárthelyi (vagyis egy zárt teremben a hallgatók által önállóan, mindenféle külső segítség nélkül és szigorú tanári felügyelet mellett) írt dolgozatok színesítik a szorgalmi időszakot (vagyis a félév azon, nagyobbik hányadát, amikor csak az igazán szorgalmas diákok szoktak tanulni).
Az igazi megpróbáltatások a félév utolsó heteiben: januárban és júniusban várnak a hallgatókra. Különösen az első vizsgaidőszak állítja komoly feladatok elé a középiskolai hajtás után az egyetem első hónapjaiban elkényelmesedett hallgatót:
visszetekintve ekkor a gimnázium összes felelése, de még a témazáró dolgozatok is gyerekjátéknak tűnnek.
A vizsgákon ugyanis az egész félév anyagát kérik számon, sőt később, amikor a diák már belerázódott, egy szigorlat névre hallgató rémálom keretében több év – és akár több tantárgy – tudásanyagáról kell számot adnia.
Ilyenkor szokta az ember visszasírni az érettségit…
A vizsgaidőszak néhány hete alatt 5-6 vagy akár több vizsgát is le kell tenni, ami természetesen intenzív tanulást igényel, és ez elé az egyetem nem is gördít akadályt:
tanítás nincs, a hallgatók csak vizsgázni járnak be, esetleg olykor egy-egy konzultációra – ez amolyan kérdezz-felelek játék a tanár és a kétségbeesett diákok között,
többnyire a vizsga előtti napon, amikor már pontosan lehet tudni, mi az, amit képtelen az ember beleverni a fejébe.
A vizsgaidőszak alatt persze előnyben vannak azok, akik év közben rendesen bejártak az előadásokra,
folyamatosan követték az anyagot, netán még tanultak is évközben – de valljuk be, a többség nem ebbe a kategóriába tartozik;
sokkal jellemzőbb, hogy valaki a vizsga előtt három nappal kezd ismerkedni a tantárgy nevével,
az addig még érintetlen tankönyvvel vagy a – természetesen – fénymásolt órai jegyzetekkel.
Mindez persze elég ijesztőnek tűnhet, de aggodalomra semmi ok. Igazság szerint a vizsgázás is – mint az életben annyi más – nagymértékben rutin kérdése.
Az egyetemen töltött évek során az ember megedződik; kialakítja saját vizsgázási szokásait, tisztába jön képességeivel, tanulási kapacitásával.
Nem árt tehát a tananyag elsajátítása mellett vizsgázni is megtanulni.
Vizsgázni lehet írásban és szóban, de – főleg átfogóbb vizsgáknál, szigorlatoknál – találkozhatunk a kettő kombinációjával is.
A Közgázon a számvitel szigorlat például ilyen: szóban csak egy sikeres írásbeli dolgozat megírását követően bizonyíthatjuk felkészültségünket;
a Műegyetemen a mérnöki fizika névre hallgató alapozó tárgy esetében pedig még egy beugró írásbeli tesztet is beiktatnak a szóbelit megelőző írásbeli dolgozat elé.
Az írásbeli vizsga tulajdonképpen egy dolgozat, amely általában több kérdést tartalmaz az egész félév anyagára vonatkozóan.
Az ülésrend megszabásával vagy különböző feladatsorokkal természetesen ügyelnek arra, hogy a vizsgázók lehetőleg ne tudjanak összedolgozni,
és a felügyelő tanárok száma is többnyire elég magas ahhoz, hogy ez némi aggodalmat keltsen a meg nem engedett eszközöket használókban.
A szóbeli vizsga ennél lényegesen családiasabb hangulatban zajlik. A hallgató belép az erre kijelölt helyre (amely gyakran a vizsgáztató irodája), húz egy tételt,
amelynek kidolgozására általában rendelkezésére áll több-kevesebb idő – ez általában az előtte vizsgázó(k) gyorsaságától vagy éppen lassúságától függ –, majd elmond mindent, amit a tételben szereplő témáról tud.
Természetesen a két vizsgatípus előnyei és hátrányai; a bennük rejlő lehetőségek és veszélyek különböznek egymástól.
Még egy tökéletesen felkészült diáknak sem feltétlenül mindegy, hogy szóban vagy írásban vizsgázik-e, hiszen egy lámpalázra hajlamos vagy nehézkesebben beszélő vizsgázó a szóbeli számonkérés során gyengébben teljesíthet;
a gondolatai rendszerezésére képtelen hallgatónak viszont zavaros írásbeli dolgozata tükrözhet a ténylegesnél kisebb tárgyi tudást.
A tananyaggal többé-kevésbé tisztában lévő, ám némiképp hiányos tudással rendelkező vizsgázó számára az írásbeli vizsga nagyobb biztonságot jelent:
az egész anyagot átfogó, több kérdést tartalmazó feladatsorban ugyan lehetnek olyan kérdések, amelyekkel nem tud megbirkózni, ahhoz viszont már kifejezetten balszerencsésnek kell lennie,
hogy a feladatok többsége megoldhatatlan legyen számára. Amennyiben azonban az egyetemista felkészültsége csekély, szerencsés esetben
(egy megtanult tétel kihúzásával) akár jelessel is kijöhet a szóbeli vizsgáról, miközben írásban nyilvánvalóan elbukott volna.
(Ezt kiküszöbölendő, nem ritka, hogy a szóbeli tétel több, különböző témára vonatkozó altételt tartalmaz – ez esetben jobban fény derül a vizsgázó felkészültségére.)
Tapasztalatom szerint a puskázás sokkal elterjedtebb a felsőoktatási intézményekben, mint a középiskolában.
A legszorgalmasabb egyetemistákkal is előfordul, hogy tiltott módszereket alkalmaznak a sikeresebb vizsga érdekében.
Természetesen írásbeli vizsgán sokkal egyszerűbb meg nem engedett eszközöket használni, ám bizonyára nem túl nehéz olyan diákot találni, aki amolyan minden mindegy alapon, a szóbeli vizsga felkészülési ideje alatt, szinte a tanár szeme láttára használta puskáit.
A szóbelin azonban van egy másik lehetőség is: a mellébeszélés. A leírt mondatok önmagukért beszélnek, a szóbeli vizsgán ellenben a hallgató és a vizsgáztató között kommunikáció folyik,
és határozott fellépéssel a semmiből is kovácsolhatunk tőkét. Persze az ember sosem tudhatja, hogy az adott szituációban éppen mi vezethet eredményre. Egy rendkívül nehéz vizsgára szinte teljesen felkészületlenül érkeztem, és a tétel „kidolgozása”
(ami ez esetben néhány, puskából kimásolt mondatot jelentett) után közöltem a vizsgáztatóval, hogy úgy érzem, nincs értelme rabolnunk egymás idejét. Nos, kijelentésem megtette hatását,
a vizsgáztatóban ugyanis felébredt a harci kedv, és úgy döntött, igenis bebizonyítja, hogy van értelme rabolnom az idejét.
Így kaptam egy gyötrelmes és izzadságszagú – vizsga helyett inkább egyfajta együtt gondokodásnak nevezhető – húsz perc után közepest, míg sok, nálam lényegesen felkészültebb társam utóvizsgára kényszerült.
A fenti történet ilyetén alakulásában valószínűleg az is közrejátszott, hogy aznap én voltam az utolsó előtti vizsgázó. Bizony, a szóbeli vizsgán az sem mellékes, hogy mikor kerül az ember sorra.
Előfordul, hogy a vizsgázók előre meghatározott sorrendben követik egymást, de sok esetben a hallgatók maguk alakítják ki a sorrendet.
Ilyenkor nem árt kissé taktikázni, és a lehető legalkalmasabb időpontban belépni a vizsga helyszínére. Vannak, akik szeretnek mihamarabb túllenni az egészen,
és igyekeznek az elsők között kihúzni a tételüket, míg mások inkább halogatják a dolgot, és csak a vizsganap végén mennek be. Ha a vizsgázó nem érzi magát elég felkészültnek,
valóban jobb, ha az utolsók között – de nem utolsóként – megy be vizsgázni. Noha a várakozás természetesen idegeskedéssel jár, a rendelkezésre álló időben csiszolhatjuk tudásunk,
az előttünk vizsgázóktól információkat gyűjthetünk a vizsga menetéről, nem utolsó sorban pedig a vizsganap végén a vizsgáztató rendszerint már fáradt, ami sok esetben megkönnyíti a diák dolgát.
Ráadásul léteznek olyan tanárok, akik félelmetes hírüket úgy kívánják megőrizni, hogy a vizsgázók bizonyos százalékát rendre megbuktatják. Ilyen esetben is azok vannak nagyobb veszélyben, akik az elsők között próbálkoznak;
ekkor egy olyan felelet is kevésnek bizonyulhat, amilyennel a vizsganap végén – amikor a „kirúgottak” száma már elérte vagy meg is haladta a minimális értéket – jó eséllyel pályázhatunk akár egy hármasra is.
A sikeres vizsgázó tehát jó stratéga és a szerencsével sem áll hadilábon. Persze azért tanulni sem árt…
- jimbaran -
Az ELTE Informatikai Kar idén is színes programmal várja az informatika iránt érdeklődő középiskolás lányokat.
Generációk egymás közt – mi jut eszedbe erről a témáról? Mondd el versben és oszd meg a nyilvánossággal!
2024. március 1-jén 14 órától ismét lehetősége nyílik a felsőbb éves diákoknak ellátogatni a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre egy különleges bemutatóra.
2024. január 26-án a felvételi döntés előtt álló középiskolások, illetve az informatika területén továbbtanulni szándékozók részére az ELTE Informatikai Kar Nyílt Napot tart.
2023. október 27-én a felvételi döntés előtt álló középiskolások, illetve az informatika területén továbbtanulni szándékozók részére az ELTE Informatikai Kar hosszú idő után újra személyes jelenléttel tart nyílt napot.