Interjúnk során egy olyan irodalmárral beszélgettünk, aki tanulmányait az Apáczaiban végezte. Később az ELTE bölcsészkarára járt, magyar-orosz szakra. Aktívan részt vesz a magyar irodalmi életben kritikáival és tanulmányköteteivel. Interjúnk alatt a gimnáziumi éveiről kérdeztük.
Hogyan döntötte el, hogy az Apáczaiba jelentkezik?
Egy óbudai általános iskolába jártam, akkor még nem volt hatosztályos képzés, sima nyolcosztályos iskola volt. És annyit tudtam, hogy nem ott szeretnék továbbtanulni, ahol az osztálytársaim, mert szerettem volna más közegbe kerülni. Akkoriban az volt a szokás, hogy az óbudai gyerekek egy óbudai gimnáziumba mentek: nevesítve a Martos Flórába (ma Óbudai Gimnáziumnak hívják, azt hiszem.) Őszintén szólva, nem tudom pontosan, hogy miért pont az Apáczai mellett döntöttem, de annyit láttam, hogy a felettem járó évfolyamokban a legjobb tanulók mindig az Apáczait választották. Úgy gondoltam, hogy akkor én is. Tehát a szüleim egyáltalán nem szóltak bele, akkoriban nem is úgy volt, mint most, a szülők nem fektettek ekkora energiát abba, hogy a gyerekük hol tanuljon tovább, nem voltak nyílt napok sem. A felvételi sem volt olyan komoly, mint mostanában, nem írtunk írásbelit, csak szóbeli beszélgetés volt magyarból, matekból. És oroszból, mivel '87-ben járunk.
Milyenek voltak az első benyomásai?
Szerintem az első, ami mindenkinek feltűnik, az maga az épület: elég sokkoló élmény először belépni, és elboldogulni a lépcsőházak között. Ha az osztályomra értve nézzük, akkor senki nem ismert senkit, nem volt olyan, hogy egy iskolából több diák jött volna. Harminchatan voltunk, és ebből tíz kollégista osztálytársam volt. Nagyon meg voltunk szeppenve, és óriási volt a váltás az általános iskolához képest, már a tanárok megjelenésében is, az még szigorúbb világ volt. Például még a matematikatanárunk is fehér köpenyben tanított, és csukott szemmel magyarázott. Ez elég rémisztő volt elsőre, de aztán megszoktuk. Jó osztályközösség alakult ki, nagyon markáns arcú osztályunk lett, fele fiú, fele lány, egy elég nagyszájú társaság. Tehát én nagyon szerettem velük lenni. Mégis, az első benyomás az enyhe rémülettel vegyes megszeppenés volt.
Szilágyi Zsófia – az ízig-vérig apáczais
Milyen volt az osztálya?
Általános tantervű osztályba jártam, ha megnézem azt, kiből mi lett, akkor is az látszik, vegyes összetételű osztály voltunk. Elég sokan mentek közgazdasági és humán irányba, jogra, természettudományi területre már kevesebben. Lehet, hogy kívülről elég beképzeltnek tűntünk. Említették mások, mert nekem azért voltak barátaim más osztályokban is, hogy nem volt jó bejönni hozzánk, megvolt az osztálynak egy olyan légköre, hogy mi nagyon jól megvoltunk egymás közt, és nem voltunk befogadóak. Például, jött hozzánk egy új lány, harmadik elején, aki kedves és szimpatikus volt, de a fiúk még negyedikben is úgy hívták őt, hogy az Új Lány. Meg, persze, akkoriban is rivalizálás folyt a C-sek és a D-sek között, és, természetesen, mi voltunk a jobbak…
Szilágyi Zsófia – az ízig-vérig apáczais
Milyen volt az akkori Apáczai?
Úgy gondolom, hogy változó időszakban jártam oda, minden szempontból, hiszen '87 és '91 között voltunk. Ekkor volt a rendszerváltás, az egész világnak volt egy változó jellege, az Apáczainak is. Voltak tanárok, akik már új szellemiséget hoztak az iskolába, de olyanok is, akiktől, ha nem is tanítottak minket, összerezdültünk már akkor is, ha elmentünk mellettük a folyosón. Tehát ez a kettősség még nagyon érezhető volt a gimiben.
A rendszerváltás előtt még kötelező volt az orosz, másodiktól Lukács Anna tanárnő tanított minket, de a változás dühe az orosz nyelvre is irányult, így sokan nem akartak tovább oroszul tanulni. De mégiscsak kellett nekik, és lett egy nagyon furcsa megoldás: az oroszórán lettek az aktív és a passzív oroszosok, ez azt jelentette, hogy akit érdekelt, az elöl ült, és tényleg foglalkozott a nyelvvel. Lehettünk ilyenek vagy hárman-négyen. A passzív oroszosok, körülbelül tizenöten, pedig hátul ültek és „csendben elfoglalták magukat”. Félévente viszont kellett írniuk házi dolgozatot: ezeket általában én írtam meg, különböző ellenszolgáltatások fejében. Annyi hasznom volt mindebből, hogy nagyon jól megtanultam oroszul, negyedikben OKTV-n negyedik lettem.
A termekkel akkoriban az volt a szokás, hogy minden évben vándoroltak az osztályok, a mindenkori negyedik D a büfé mellett volt, ezt mi nagyon szerettük, mert igazi negyedikeseknek való terem volt: nagyon közel volt a büféhez, és nagyon messze a tanáritól. Így esetenként előfordult, hogy fél óra is eltelt, mire levánszorogtunk szólni, hogy nincs tanár, helyettesítés kellene.
Mikor kezdődött kapcsolata az irodalommal?
Én már az Apáczaiba is így jöttem, emlékszem, hogy amikor ötödikes voltam, leírtam egy barátnőmnek levélben, hogy magyar szakos akarok lenni. Persze, nem lehet itt a családomtól elvonatkoztatni, hiszen édesapám néprajzos, anyukám muzeológusként dolgozott, előtte pedig magyar-történelem szakos tanárként, és a bátyám is irodalomtörténész lett (akkoriban még magyar-történelem szakos egyetemista volt), én könyvek között nőttem fel. Már a járókából is elértem a könyveket, egyiknek a borítóját is megettem, legalábbis apukám mindig ezt mesélte. Tehát akárhova nyúltam, könyveket értem el, persze, ettől még mehettem volna teljesen más irányba is. Ami még nagyon foglalkoztatott, azok a nyelvek voltak – angol-orosz tagozatos általános iskolába jártam, ami akkoriban ritka dolog volt. De az Apáczai, és nevesítve Szabolcsi tanár úr megerősítette az irodalom iránti érdeklődésemet. Akármit mondhatok az Apáczairól, kalandozhatok erre-arra: nekem ő határozta meg a négy évemet. Ő volt a magyartanárom, a magyar fakultációs tanárom, színjátszottunk együtt, minden nap történt valami velem, ami Szabolcsival kapcsolatos volt. Én addig is szerettem az irodalmat, de általános iskolában a magyartanárom nem volt jó, a magyaróra nem volt élmény, itt pedig a kettő találkozott, az órák élménye, illetve mindaz, amit mellette csináltam és olvastam.
Milyenek voltak az akkori irodalomórák?
Szabolcsi tanár úrnál nem irodalomtörténettel kezdtünk, és nem is azzal végeztünk, nem az volt az elsődleges. Emlékszem, fel is írta a táblára az első órán, Babits-idézetként, hogy gondolkodni és beszélni tanít meg minket az irodalom. Nagyon sokszor, irányítottan persze, magunkról is beszéltünk az irodalom kapcsán. Ezen kívül olyan szövegeket vettünk együtt, amelyeket ma legfeljebb egyetemen tanítanak. Próbálnak tanítani… Szabolcsi mérsékelten használta a tankönyvet, inkább magától, műközpontúan tanított. Nagyon kreatív feladatokat kaptunk, például, mikor a hexametert vettük, akkor írnunk is kellett ebben a versformában. Vagy, amikor a Tonio Krögerről tanultunk, meg kellett határoznunk magunkról, illetve a névsorban előttünk és mögöttünk állóról, hogy hány százalékban Toni Kröger és hány százalékban Hans Hansen. Ebből iszonyú sértődések lettek, mert mindenki Tonio Kröger akart lenni – bár az érettségi találkozóinkon már inkább a Hans Hanseneket látom többségben. Az irodalomórákon nemcsak azok voltak aktívak, akik erre a pályára készültek, hanem azok is, akik gazdasági, jogi területre mentek, és így nagyon elevenek voltak az órák, élénk vitákat folytattunk. Szabolcsi tanár úr az irodalom mellett a nyelvtant is szerette, azzal is sokat foglalkoztunk.
Vagy, ide kapcsolódik az egyik kedvenc emlékem. Egyszer magyarfakton csinált olyat Szabolcsi, hogy a karácsony előtti utolsó duplaórán behozott egy jelenetet valamilyen Shakespeare-darabból, ha jól emlékszem, a Szentivánéji álomból. Óra elején kiosztotta a szerepeket, megrendezte a darabot, nagyon gyorsan, mert csak perceink voltak. Egy óra alatt lepróbáltuk, a Tanár Úr elrohant, és kiszedett egy osztályt valamilyen kémia- vagy biológiaóráról, közölte a kollégájával, hogy neki most közönség kell, előadás következik. Beültette őket a színházterembe, mi pedig már a darabrészletet is előadtuk, mire a másfél óra letelt.
Miket szeretett olvasni mikor annyi idős volt, mint mi?
Nehéz erre pontosan visszaemlékezni, egyrészt én a költészetet nagyon szerettem, ez később teljesen megváltozott, most már prózával foglalkozom jóideje, prózaírókkal, például Móriczcal és Kosztolányival, prózaelmélettel, kortárs regénnyel és novellával. A Nyugatosokat nagyon szerettem akkor is, de Kosztolányit inkább költőként, meg Tóth Árpádot. A másik dolog, ami eszembe jut, az orosz irodalom. Orosz szakra is az irodalom miatt mentem, már gimnáziumban tudtam eredetiben olvasni, persze, nem száz százalékig értettem mindent, de nagy élmény volt, hogy ez megy nekem. Már akkor olvastam Turgenyevet, klasszikus orosz irodalmat. De nagy olvasmányélmény volt például a Mester és Margarita is, fent is maradtam miatta a buszon, annyira magával ragadott a könyv, hogy elfelejtettem leszállni. Alapvetően a huszadik századra figyeltem már akkor is, meg követtem a kortárs irodalmat, például azt, hogy mi jelenik meg egy-egy Könyvhéten, mentem dedikáltatni Esterházyval a Tizenhét hattyúkat.
Milyen sikerei, illetve kudarcai voltak az Apáczaiban eltöltött évek alatt?
Harmadikos koromban OKTV-n második helyezett lettem magyarból, és ezzel együtt járt, hogy engem már akkor felvettek az egyetemre, hiszen ez a helyezés mind az érettségi, mind a felvételi alól mentesített, ugyanígy volt az említett orosz OKTV-vel is. Ez nagyon szép négy év volt nekem, azt nem nevezném kudarcnak, hogy volt olyan félév, amikor majdnem hármas lettem kémiából. Főleg azért nem, mert teljesen jogos lett volna, ha hármast kapok. Azt gondolom, hogy nagyobb szenvedésekről nem tudok beszámolni. Az más kérdés, hogy voltak barátaim, osztálytársaim, akiknek nehezebb volt.
Milyen volt akkoriban az iskolai élet?
Például volt diákszínjátszás, Szabolcsi tanár úr csinálta a színjátszókört. Mikor negyedikesek voltunk, akkor Molnár Ferenc Egy, kettő, három című darabját adtuk elő, amelyet most a tanár úr újra megrendez, az Apáczai napokon lesz a premier, ha jól tudom. Rendszeresen voltak iskolai bulik a tornateremben, és osztálybulik is, ellenőrzött kereteken belül, persze, nem túl sokáig, de ott például sokat táncoltunk. És, mint már említettem, ez egy átalakuló, közéleti kérdések iránt érdeklődő korszak volt, és én az iskolai életben elég mozgékony voltam. Megszűnt a KISZ, jött az elképzelés, hogy valamilyen önkormányzat alakuljon, és akkor mi, páran, mindenért harcoltunk, amit csak el lehet képzelni. Azért, például, hogy ne kelljen köpenyt hordani - nagyon harcias ülésekkel annyit sikerült elérnünk, hogy szeptemberben és május-júniusban mentesültünk a köpenyviselés alól, az időjárás miatt. Amúgy meg egyszerűen nem hordtuk, kivéve, ha Zentai tanár úr jött ellenőrizni, maga is köpenyben, mondván, ha rajta van, mi is kibírjuk. Vagy volt olyan akciónk, hogy felfedeztük, lejárt szavatosságú joghurtot kaptunk a menzán: összegyűjtöttünk vagy 30 darabot és felviharzottunk az igazgatói irodába, hogy mi most a sajtóhoz fordulunk. Valahogy le lettünk szerelve, hogy nyugodjunk meg szépen – viharok már voltak, de gyors csillapodásokkal. Mint mondtam, átmeneti kor volt. Mi már nem féltünk, nem kellett már pl. KISZ-jellemzés a felvételihez, én nem is léptem be a KISZ-be, pedig 1987-ben még lehetett volna. Elég harciasak voltunk, legalábbis néhányan a gimiből, de ez nem volt jellemző mindenkire, az osztálytársaim nagy részét mindez egyáltalán nem érintette meg.
Milyen volt az Apáczaival való kapcsolata az érettségi után?
Később sem szakadtam el az Apáczaitól, gyakorló tanárként ott tanítottam. Ezen felül nagyon sokan vannak a tanári karban, akikkel gimnáziumba vagy egyetemre egyszerre jártam, például Czéh tanár úrral, Czédulás Katalin tanárnővel, Kovács Imre tanár úrral, Börzsönyi tanár úrral, és még sorolhatnám – az Igazgató urat is a gimnazista éveim óta ismerem, akkor volt tanárjelölt. Tehát sokakat ismerek a saját generációmból, akik ma az Apáczaiban tanítanak, és mióta Szabolcsi tanár úr visszakerült az iskolába, még szorosabb a kapcsolatom a gimivel, például zsűrizek különböző versenyeken, a tavalyi Apáczai-napokon Háy Jánossal vezettem beszélgetést, idén pedig Esterházy Péter jön. Úgy érzem, mindazt, amit magyarból ott kaptam, így, tettekkel tudom meghálálni. Amúgy pedig otthonosságérzésem van, ha az Apáczaira gondolok. Máig azt érzem, ha bemegyek az épületbe, hogy hazajöttem: pedig ismerjük, milyen maga az épület. De az otthonunkhoz is mindenféle érzéseink kötődtek, nem feltétlenül csak pozitívak, mégis, a nyugalom és a biztonság érzése fogja el az embert, ha hazamegy. Ezt az is erősíti az én esetemben, hogy az iskoláim közül valóban csak az Apáczai képviseli épületével is a folytonosságot: egykori általános iskolámban ma az Alternatív Közgazdasági Gimnázium van, a bölcsészkar Dunához közeli épületét a Piarista Rend vette vissza. Az Apáczai negyedik emeleti folyosójának ablakain viszont ugyanúgy süt be a nap, mint 1990-ben.
Ezúttal is köszönjük az interjút Szilágyi Zsófiának.
Lőrinczi Lilla, Vincze Lili (12.C)
