Szinte minden lapban az a kérdés merült fel az új KoRn anyaggal kapcsolatban, hogy vajon túl tudja-e szárnyalni az eddigi legnépszerűbb albumuk, az Untouchables (2000) sikereit. Engem ez – bár egy kritikustól nem túl szép dolog – egyáltalán nem érdekel. Ugyanis egy, a rockzene szinte bármely területéről feltörő banda sikere bizony nagyon ritkán múlik a zenéjük minőségén. Sőt! A legtöbb esetben (ld.: The Rasmus, Maroon 5, Blink 182) az ilyen, tehát a nagyközönség körében aratott siker csak azt mutatja, az együttes valójában nem is igazából rockbanda, sokkal inkább egy menedzserek és reklámigazgatók által rockerbőrbe bújtatott fiúcsapat.
Take a Look in the Mirror
Nos, pont ezért nem érdekel, mekkora siker lesz a Take A Look In The Mirror, s még az, a Rockinform című rockzenei szaklap (2004. febr. XIII/1) által mintegy a bukás előjeleként, meglehetősen teátrálisan és drámain feltálalt hír sem küld padlóra, hogy: „míg az Untouchables cd-jük a Billboard 200-as listáján a második helyen nyitott, és közel másfél millió példány fogyott el belőle csak az Államokban, addig friss művükből csak 96.074 darabot adtak el az USA-ban az első héten, a Billboard top 200-ában pedig csak a tizenkilencedik helyen startolt.”
Nem a siker, hanem a minőség a fontos, arra pedig nem lehet kifogás. Bár napjainkban elég népszerűek az art metal bandák (Static-X, Mudwayne, Deftones, stb.), azért nem könnyű ebben a műfajban igazi értéket alkotni. Véleményem szerint ez eddig csak a KoRnnak és a System of a Downnak sikerült, de nekik nagyon. A klipes (bár a zenetévéken soha nem látható) Right Now nyitja a sort, megadva a vérfagyasztó alaphangot, melyet a Break Some Off csak fokoz. A több mint négy és félperces Counting On Me csak a tempóból vesz vissza, a zene agresszivitásából (hála az égnek, végig, az egész lemez folyamán!) mit sem veszít. Az első fontos megfigyelésem az, hogy a KoRn végre erre a lemezre fel tudta turbózni a zenei brutalitás mértékét egy megfelelően magas szintre. Az Untouchablesen szinte egy igazán kemény dalt sem találni, (na jó, talán: Blame, Here To Stay, Wake Up Hate) itt pedig mind az! :)
A második fontos rögzítésre váró tapasztalat az érzelmi telítettség mértéke. Az Untouchables lemez esetében (ha már ezzel az alapművel hasonlítgatjuk a dolgot) az agressziót az érzelmes, szuggesztív előadás pótolta. Nos, a „mirrorban” még talán ezt is überolták a fiúk, elképesztően gyönyörű énektémákat lehet felfedezni egyes dalokban, erre a talán legkézenfekvőbb példa a Did My Time vége környékén lévő rész, melyben Jonathan Davis (énekes) ahogy mondta, valóban „saját hangszerévé” formálta hangját. Az imént említett, hatos sorszámú nótát követi az Everything I've Known címre hallgató opus (melynek kezdeti akkordjai félelmetesen hasonlítanak a Did My Time közepén hallhatókra), majd ez egyik legérdekesebb darab: a Play Me. Ebben ugyani egy általam még nem ismert repper, Nas segíti a KoRnt az előadásban, s bár meg kell mondjam, első hallásra nem kápráztatott el az ötlet, a dal nagyon jó lett, a fiú tényleg ügyesen reppel, jól illeszkedik a dalba, s repper létére furcsamód elég muzikális. Az ezt követő Alive például a lemez egyik legjobb darabja, bár ugyanezzel a jelzővel illethetném a másik tizenkét tételt, köztük a „skótdudás” Let's Do This Now-t és az I'm Done-t is. A legfrissebben kislemezre kimásolt KoRn (anti)sláger a Y'all Want A Single az utolsó előtti dal az albumon. Kicsit tán ki is lóg a sorból, de én pont ezért szeretem, itt ugyanis kicsit háttérbe szorulnak a hangszerek, s végleg előtérbe lép Jonathan jelzőkkel méltón körül sem írható hangja. Ebben a meglehetősen lecsupaszított dalban végleg kicsúcsosodik a KoRnból az egész lemezen érezhető hév és erő. A sort a 14 és fél perces trackre rakott When will this end zárná, ha nem kaptunk volna még egy bónuszt a már önmagában is utolérhetetlen hanganyagra.
Nem is akármilyen csemege ez a bónusz, igazi unikum, tipikusan olyan dolog, melynek hallatán minden valamirevaló rocker megnyalja mind a tíz ujját: a Metallica One-jának feldolgozása – élőben!
Összegzésképp meg kell említsem: bár én csak nagyon rövid ideje tartozom a KoRn-fanatikusok népes táborába, elég sok korábbi alkotásukat ismerem. Ezeket hallgatva mindig azt éreztem, hogy jó ez a banda, csak nem tudja kihozni magából azt, ami valójában mindig is benne volt. Az egyik dalban, vagy épp lemezen, ha épp fölfedeztem valami jót, rögtön hiányoltam benne valami mást, s azt hiszem, eddig a lemezig a KoRn még nem sokszor volt igazán KoRn. Most az. „Mindig is KoRn voltunk, de mást-mást csináltunk.” – ahogy Jonathan mondja. S bár a többség mást mond, én mégis úgy érzem, hogy ez a lemez még a gyakorlatilag túlszárnyalhatatlan, mondhatni „érinthetetlen” Untouchables-ön is túllépett. Mind zeneileg, mind szövegileg, mind felfogásilag, egyszóval minden tekintetben. Ezért van az, hogy bár amíg 1-10-ig pontszámmal láttam el a rovat lemezeit, elvből nem adtam tízes pontszámot, most adnék. A Take A Look In The Mirror a KoRn stílusában a legmagasabb szinten van. (Ezért is várom kíváncsian az idén nyárra ígért új System of a Down albumot.) Csak az a kérdés, mi tudja még követni ezt a cd-t?
Kapcsolódó linkek
