Nem egyszerű a dolga annak, aki az utolsó hetekben akar bejutni a budapesti Monet és barátai kiállításra. Ám megéri, mivel a kezdeti viszontagságok után egy új, színes világ tárul ki előttünk. Rézkarcok, ceruza rajzok, akvarellek és olajfestmények sora.
Az új nemzedék, az impresszionisták, a fények színekre és formákra gyakorolt hatását tanulmányozták és a legtünékenyebb elemeket szerették volna vászonra vinni. A világos színeket részesítették előnyben és nem kedvelték a kontúrokat. Apró, hosszúkás, de töredezett ecsetvonások, egymás mellé felvitt tónusok, s nem is akármilyen színek.
Gondola Velencében. Semmi más, csak lila és zöldeskék. Nem is kell más, engem megfogott, a festő szemét az én szemem egészíti ki. Nem a természet tükörképét festi le, hanem a kiváltott érzést, impressziót. Egy érzést, hangulatot kelt benned, a kép végleges befejezése bennünk történik.
Claude Monet:
Gondola Velencében (1908)
Ecsetvonások sokasága, egyszerű vonalak: távolról nézve (mert innen élvezhetőek igazán) összefolynak és egésszé válnak. Ez volt a benyomásom a Tulipánmezők Hollandiában című képnél, melynek élénk, „élő” színei a legelvetemültebb telet is elűzik. Signac vidám és harmonikus pasztellszíneit nézve (főleg akverelleken) pedig úgy éreztem, mintha egy mesébe csöppentem volna (ne is beszéljünk a pontozásos technikájáról, ami az egyik kedvencem). Valamit tudniuk kell, mert Pissaro ceruza vázlatrajzait nézegetve csak ámuldoztunk: egy-két egyszerű vonás és kész a kép, de mégsem tudnánk utána csinálni.
Claude Monet:
Tulipánmezők Hollandiában (1886)
Cézanne szavaival élve: „Monet, ez csak szem… de Istenem, milyen szem!”
Vagy idézhetném magát Monet-t is: „Így kell gondolkodni: itt egy négyzetnyi kéket látok, itt egy rózsaszínű sávot. Pontosan úgy kell megfesteni, ahogy látjuk, megőrizve a színeket és alakokat, egészen addig, amíg létre nem jön egy egyéni, naiv víziója annak, amit látunk.”
Ilyen egyszerű lenne?!…
Kapcsolódó cikkek
