A 7.C osztálya nyolc napra ment kirándulni Erdélybe. Az élményekről számolok be az alábbiakban.
Az osztálykirándulás szombaton, reggel fél hétkor indult. Felszálltunk a buszra és hatalmas lármával nekivágtunk. Nagyváradon volt első megállónk, ahol talán a legemlékezetesebb pillanatok egyike volt, mikor egy három éves kisfiú, Pisti, megtámadta osztálytársunk, Benji haját és tépni kezdte. A kalamajka ott folytatódott, mikor én és Anna barátnőm megérkeztünk. Egy ugyancsak 3 és 5 év közötti fiú rohant oda hozzám, azaz a fantás üvegemhez. Először kérlelt, hogy adjam oda, majd sírt és végül megpróbálta kirántani a kezemből. Eszünk ágába se volt odaadni, mert akkor csak többen jönnek oda, így a fiúk elkezdték dobálni az üveget, míg végül a gyerek lekopott rólunk.
Román nyelvleckét vettünk, Erdély történelmét, természetföldrajzát hallgattuk és kis ötösért növények nevét fejtegettük.
Sokat utaztunk, s legtöbbször aludtunk vagy elfoglaltuk magunkat a többórás utakon.
Kolozsváron a testvériskolánkban aludtunk és két tanórán vettünk részt. Majd felkerestük a Házsongárdi temetőben iskolánk névadója, Apáczai Csere János síremlékét.
Apácai apáczais diákokkal is ismerkedtünk. E helyen volt a legjobb szállásunk, s talán a diákok nyitottsága, szívélyessége miatt meg is szerettük Apácát.
Képgaléria
A Tordai-hasadékot is meglátogattuk, és Tordán a sóbányában is jártunk. A bányában a visszhang teremben megtanultuk, melyik szó az, amire a visszhang visszakérdez: alkohol, és talán mindenki rájön, mi okból ez az a szó. Az idegenvezetőnk elmondta, ha földrengés lesz vagy bármi ehhez hasonló, nem kell megijedni, nem szakadna ránk a mennyezet, s szívesen várnak a bányába minket a világ vége napján. Leérve a bánya legalsó szintjére óriáskerékre ülhettünk és csónakba is szállhattunk. A tóhoz levezető utat keresvén rábukkantunk egy lépcsőre, alig mentünk lefelé, hirtelen Brigi azt mondta: „Itt van valami, menjünk vissza.” Feltételeztük, hogy egy sárkány lakik odalent, de mi, hősök módjára másodszor lemerészkedtünk. Valószínűleg a sárkány elbújt, így mi nyugodtan sétálhattunk a tavon lévő hídon.
Néhány lány bevárta Jakab tanár urat, meglátták, hogy közeledik. Jó, még megvan, és tovább már nem figyelték. Nem sokkal később visszanéztek és nem volt sehol. Valószínűleg teleportált, de ezt persze nem vallotta be személyesen. Mikor üvöltözték, hogy „TANÁR ÚÚÚÚÚÚR!”, akkor azt hitte, hogy Csiszár tanár úrnak szólnak és nem válaszolt, így a kirándulás alatt faggattuk Jakab tanár urat e képességéről, aminek a titkát még azóta sem tudjuk.
A lányok és az anyukák (akik moshatták a nem éppen illatos ruháinkat) nagy örömére meglátogattuk a Büdös-barlangot. Ez egy természetes mofetta, a benne található kén-hidrogén miatt van kellemetlen szaga, és ez az anyag festi be sárgára a barlang falát, ami jelzi a gáz szintjét is. Valószínűleg az osztályon kívül minden más ember irtózott a körülöttünk lévő „illatfelhő”-től.
Az éjszakázások, sérülések, sportolás, túrázás próbára tette idegeinket. Szinte mindenki összeveszett a barátaival – persze hamar ki is békültek. Bár én csak azon osztálytársaim ötletét „díjaztam”, akik reggel ötkor felkeltek, hogy kimenjenek mozogni, és miattuk a még alvásra vágyó társaik sem pihenhettek.
Hazaérkezésünk napján már igen fáradtak voltunk, a buszban többnyire csend volt és csak a szuszogást lehetett hallani. Budapest határán, mikor már több mint 5 órája úton voltunk, a társaság erőre kapott, hogy még az utolsó perceket élvezetesen tölthesse, ki-ki beszélgetéssel, vagy Gyűrűk ura nézéssel töltötte el a maradék időt.
Összességében elmondhatom, hogy bármennyit túráztunk, bármilyen fáradtak voltunk, mégiscsak élveztük a kirándulást. Szerintem elmondhatom most már az osztályunkról, hogy összeszokott csapat lettünk, és jó osztályközösség vesz minket körül.
