Kedvenc sportja a női iszapbirkózás, imád túrázni, kocsmázna többek között Stephen Hawking társaságában, és persze kipróbálná a fénykardot. Basa Istvánnal beszélgettünk.
Kedvencek
Énekes/együttes: Harcsa Veronika és Lady Gaga.
Könyv: Michael Ende: Végtelen történet.
Film: Star Wars.
Étel: Sixy-omlett.
Édesség: Nagymamám hatlapos süteménye, a másik nagymamám diós baracksütije és az isler.
Ital: Nagyapám pálinkája, nyilván.
Évszak: Tavasz, nyár, ősz, tél és tavasz.
Sport: Női iszapbirkózás.
Tétel: Stirling-formula. Tessék csak megnézni, annyira szép, benne van az összes létező nevezetes matematikai jel.
Kísérlet: Heki, a rezonanciakutya.
Ünnep: Nemzetközi Törülközőnap.
Legszebb évek: Most élem fiatalságom aranykorát.
Disney film: Fantasia (1940).
Beszélgetés Basa Istvánnal
–Ez a harmadik éve itt, az Apáczaiban. Hogy értékeli az első évet?
–Tulajdonképpen ezt megtették két éve a diákok. Az olyan gyakorlati jellegű dolgok,
mint a beírt jegyek és megírt dolgozatok számának korrelációján még van hová fejlődni, és igen nehezen birkózom meg a
túlméretezett csoportokkal is,
és, noha lenne terem több módszer kipróbálására és alternatív utakra is, sajnos ennek az anyagi feltételei (főként az eszközök)
nem mindig állnak rendelkezésre, azért persze igyekszem. Az igazat megvallva egy egészen más környezetből jöttem,
ráadásul túlnyomórészt csak matematikát
tanítottam a korábbi években, itt pedig zömében fizikát tanítok. Sőt, azt kell mondjam, korábban inkább úgy éreztem,
a matematika tanítása vonz jobban,
és egyáltalán nem tudtam magam fizikatanárként pozícionálni. Sok olyan anyagrész volt, amit ekkor tanítottam lényegében életemben először, és higgyék el,
ezalatt az év alatt legalább annyit tanultam, mint a csoportjaim. De az átfogóbb értékeléssel még várnék egy kicsit, mondjuk két évet,
ami idő alatt legalább egy csoportom lesz már, akit végigkísérek teljesen.
–Milyen régóta tanít már? Tanít-e esetleg valami mást a matematikán és fizikán kívül?
–Ha nem számítom azokat az egy-egy órákat, amiket lelkesedésből, a korábbi iskoláimba (általánosba és gimnáziumba is) visszajárva tartottam,
akkor 2007-ben kezdtem, de akkor még egyetemistaként. Volt egy fakultatív tárgyunk, „konkrét matematikatanítási szituációk elemzése” volt a neve,
ami engem nagyon vonzott, mert előtte sokat hőbörögtem, hogy milyen kevés a konkrét tanításra vonatkozó tudás, amit az egyetemen szerzünk.
Somfai Zsuzsa tanárnő tartotta, aki, ha jól tudom, még most is itt tanít, a szomszéd gimnáziumban. Egy nap bejött két állásajánlattal,
egy humán szakközépiskoláéval, meg a Poliéval, mindkét helyre kerestek valakit egy évközben távozó kolléga helyére. A szakközepes teljes állás volt,
a polis csak félállás, ezért választottam azt. Először csak matematikát tanítottam, aztán a Fazekasból felhívtak, hogy egy betegség miatt kéne
helyettesítenem ott egy kollégát, akkor tanítottam először fizikát.
Rendszeresen a két tárgyon kívül csak hittant tanítottam, a kelenföldi gyülekezetben, amikor még az Evangélikus Hittudományi Egyetemen tanultam
hittantanár-szakon.
A matematika biztos volt, a történelmet a fizika szorította ki
– Basa Istvánnal beszélgettünkA matematika biztos volt, a történelmet a fizika szorította ki
– Basa Istvánnal beszélgettünk
–Gyerekkori álom vagy későbbi döntés alapján lépett a katedrára?
–Az túlzás, hogy álom. De az biztos, hogy már gyerekkoromban megfogalmazódott bennem a dolog. Amikor felvételiztem a Fazekasba,
és megkérdezték, milyen terveim vannak, azt mondtam, matematika-történelem szakos tanár akarok lenni. Szabályosan kiröhögtek,
és szerintem még Száray tanár úr sem vette komolyan, aki akkor még egy évet ott tanított. Végül aztán engedtem a hagyományoknak és a matematika mellé
természettudományt választottam. A fizikát, a szép általános iskolai emlékek miatt.
Később sokat gondolkoztam azon, hogy miért pont ezt a pályát választottam. Azt hiszem, már régóta megvolt bennem az elszántság, hogy ha valamit megtanultam, azt azonnal továbbadjam másoknak is. Ha játszottam egy társasjátékkal, azt másoknak is meg akartam tanítani, sőt, azért akartam társasjátékokat csinálni is, hogy aztán másokkal játszhassunk vele. Ha egy táncot megtanultam, azt szintén tovább akartam adni, és egy ideig havi rendszerességgel szerveztem különféle iskolai és egyházi keretek között táncházakat. Így vagyok a matematikával és a fizikával is. Csodálatosan szépnek tartom mind a kettőt, és éppen azt szeretném, hogy másokat is ráébresszek legalábbis arra, hogy ezek csodálatosan szépek.
–Egyszerre tanít matematikát és fizikát is. Melyiket tanítja szívesebben, illetve melyik áll önhöz közelebb?
–Ezt a kérdést is vagy később kell majd feltenni, vagy soha. :) Korábban lehet, hogy a matematikát mondtam volna, de már amikor az Apáczaiba
jelentkeztem tanítani, és Drozdy tanárnő megkérdezte ugyanezt tőlem, akkor is habozás nélkül (és őszintén!) rávágtam, hogy mindkettőt, és ha lehet,
mindkét tárgyból körülbelül azonos számban tartanék órát.
Az biztos, hogy mindkét tárgyat más miatt szeretem. Először a matematikát a letisztult szépségéért szerettem meg, ami olyan, mint valami fényes és pompás,
de attól még puritán berendezésű templom. Fűtött templom, tegyük hozzá, legalábbis az a fajta, amibe azért kényelmes beülni.
A fizika ezzel szemben olyan, mint a régi sufni nagymamám egykori kertesházában. Tele van mindenféle kacattal, egy kicsikét poros is, de eszméletlenül jó érzés kutakodni a kacatok között, és rengeteg csodát lehet ott találni, ha az ember csak úgy elkezdi kipróbálgatni őket. Gyerekkoromban rendszeresen itt játszottunk a testvéremmel és az unokatestvéremmel, és az összes kacat varázslatos fegyverekké, eszközökké, csodás tárgyakká vált a kezünkben. Aztán később ráébredtem, hogy a matematika is lehet ilyen, kupacnyi eszköz a sufniban, amivel a világot modellezhetjük.
–Melyik fizikussal és/vagy matematikussal találkozna a legszívesebben?
–Van egyébként egy ilyesmi jelenet a Star Trekben, amikor Data (az android) pókerezik Einsteinnel, Newtonnal és Hawkinggal,
ez jutott most eszembe. Ami a matematikusokat illeti, én legszívesebben Antal Zolival találkozom, hétfő délután, mert nagyon szeretek társasjátékozni.
Ami a fizikusokat, hát, sajnos elég sok volt köztük a mizantróp, és bár csábítóan hangzik, valószínűleg nem tudnék egy légtérben megmaradni huzamosabb
ideig Isaac Newtonnal. Nagyon szívesen kocsmáznék viszont Tycho Brahe, Stephen Hawking és Richard Feynmann társaságában és hallgatnám órákig a sztorikat,
amiket mesélhetnének. Aztán nem tudom… a fiatal Marie Curie, esetleg Amy Mainzer?
A matematika biztos volt, a történelmet a fizika szorította ki
– Basa Istvánnal beszélgettünk
–Mit gondol a paranormális jelenségekről? (Tudományos és személyes vélemény)
–Erre nehéz nagyon komolyan válaszolni. Amennyiben poltergeistekről, telekinézisről, asztrológiáról beszélünk, attól eléggé elhatárolódom.
Talán mégjobban a tudományosnak álcázott üzleti átverésektől, legyen az kamu ördögűzés vagy Egely-kerék.
Ugyanakkor mi számít paranormálisnak? Ha csak abból indulunk ki, amit a szó eredetileg jelent, azt hiszem, jelenlegi tudományos ismereteink nagy része bizony paranormális. Az egyre gyorsabban táguló univerzum képzelete épp annyira nem tűnik normálisnak az én szememben, mint mondjuk az idődilatáció, vagy az instabil kvantumállapotok, mint a nulla Kelvin alá hűtött anyag. És honnan tudjuk, hogy nem bővül például ezzel később a tudományos világról alkotott képünk? A fénynél gyorsabb részecskéről szóló hír után nehéz volt bármit is mondani, mert hát tudja a fene. Széttárjuk a karunkat. Én azt mondom, várjunk vele egy évet, aztán vagy kiállja a tudományosság próbáját, vagy nem. Annál nem állta ki, mert hibás volt egy adatkábel. A negatív hőmérsékletnél meg fogalmam sincs. Ha így nézem, nehéz megmondani, mikor akadunk össze poltergeistekkel a tudományban.
A tudományos módszer pedig, főleg a 21. században eleve kicsit paradox. Kampis György, egy nagyszerű tudományfilozófus és evolúciókutató szemléltette egyszer ezt igen plasztikusan: „Egy városnyi ember rohangál mindenféle dróttal meg antennával a kezében, aztán egyszer csak felmutat valaki egy csomó számmal teleírt lapot és azt mondják, hogy megvan a keresett részecske. Hát erre egy jóízlésű ember azt mondja, hogy anyád.” Egy elektront még valahogy vizionálni tudunk (holott tudvalevő, hogy ha vizionáljuk, azzal már eleve hibásan közelítjük meg!), de a Higgs-bozonról maximum Robin Williams ugrik be, nagy szakállal, a Halászkirály legendájából.
A matematika biztos volt, a történelmet a fizika szorította ki
– Basa Istvánnal beszélgettünk
A relativizálás viszont aggaszt. Aggaszt, hogy a tudományos világ hibái, a tudományos módszer imént említett paradoxonai miatt egyre nagyobb teret kap az ezotéria, és akkor azzal jönnek, hogy „te azt mondod, nincsenek láthatatlan chi-energiák, én meg azt mondom, a gravitációt sem látni, csak a következményét”, és akkor az ember meg van lőve. És ezzel semmi baj nem lenne, de az ilyesmiért ezer forintokat fizetnek az aluljáró könyvkirakataiban. Én sem tudom pontosan megfogalmazni erre a választ, de azt hiszem, jó lenne, ha a tudománynak egy kicsit jobb reklámja lenne ebben az évszázadban, különben végül kénytelen leszek a gravitáció mellett a hírhedt pirosmanós modellt is tételszerűen tanítani a jövőben.
–Egyre gyakrabban hallani, hogy egyre több tudományos kérdést fejtenek meg a tudósok. Ön szerint lehetséges az,
hogy egyszer az univerzum minden rejtélyére rájövünk?
–Röviden: nem. Ez olyan, mint a naiv halmazelméletben az a paradox, hogy ha bármit nevezhetünk halmaznak,
akkor vajon létezik-e a minden halmazt magába foglaló univerzumhalmaz.
Egyébként volt már, hogy azt gondolták, mindenre rájöttünk. A 19. század végén Max Planck tanárai a történetek szerint le akarták beszélni arról, hogy elméleti fizikus legyen, mert ott már szerintük semmi babér sem fog teremni, ami hiányzik, az csak néhány gyakorlati apróság. Aztán Planck megszülte a kvantummechanikát, és tessék most megkérdezni a CERN professzorait, hogy pontosan mik azok a hiányzó apróságok.
A matematika biztos volt, a történelmet a fizika szorította ki
– Basa Istvánnal beszélgettünk
Régen olvastam már valahol, ezért nem emlékszem, honnan származik. A lényege az volt, hogy a tudásunk olyan, mint egy nagy lufi, ahol a lufi belseje a már megszerzett tudás, a felülete pedig, ahol a külvilággal érintkezik, a még nyitott kérdések. Minél nagyobbra fújjuk fel a lufit, annál nagyobb felülete találkozik az ismeretlen világgal és annál több kérdés merül fel. Csak a jelenlegi kérdéseink már nem azzal foglalkoznak, hogy mitől van tűz, villám és eső, hanem azzal, hogy mitől van gravitáció. A képpel persze csomó gond van (például honnét gondoljuk, hogy a lufit egy végtelen térben fújjuk fel?), de szerintem sokkal izgalmasabb azon gondolkodni, hogy van-e egyáltalán értelme a legtöbb új kérdésnek. Minden bizonnyal a genetika előttünk feltáruló új kihívásainak van, mert előbb-utóbb gyógyíthatóvá válnak a ma még gyógyíthatatlan betegségek. Nyilvánvalóan van értelme a hidegfúzión is töprengeni. De szerintem nagyon izgalmas látni, hogy egyre inkább jelennek meg olyan tudományos kérdések, amiken még a tudósok egy része szerint sincs értelme gondolkodni. Például a geekek körében annyira népszerű húrelméletnek egyetlen kísérleti következménye sincs. Olyan az egész, mintha a témával foglalkozó fizikusuk – a témának egyébként viccesen megfelelve – folyamatosan saját gondolataik spiráljába csavarodnának. Feynmann írta egyszer egy barátjának, hogy később emlékeztesse, hogy nehogy elmenjen még egy kvantumgravitációs konferenciára.
Persze ennek is két éle van. Egy anekdota szerint (nem tudom, ez igaz-e, ezért anekdotázom) Eulernak azt mondták, hogy kedves tőle, hogy ennyit foglalkozik a prímszámokkal, de ennek soha senki nem fogja hasznát venni. Ma nem lennének feltörhetetlenül titkosított rendszerek, ha nem tudnánk, mik azok a prímszámok.
–Melyik anyagrészt gondolja a legnehezebben megtaníthatónak a fizikában? Melyek az egyszerűbbek vagy izgalmasabbak?
–Erre nem egyszerű válaszolni, mert ez gyerek- és csoportfüggő is. Szerintem mindegyik fizikai témakör látványos, gyakorlati, de sajnos akad olyan,
ami fogalmilag jóval több absztrakcióval játszik. Nyilván ilyen a modern fizika, de ezt (sajnos) nem is tanítjuk olyan részletesen.
Aztán van olyan, aki a kinematikában és a dinamikában tud a legjobban elveszni. Szoktam cukkolni is a csoportokat, de fogalmilag tényleg nehéz megérteni,
hogy mi is az az ellenerő. Persze, az ember megérti, de valahogy a természetes ösztöneink folyton összekavarják.
Mint ahogy a természetes emberi ösztönök nem is a newtoni világképet, hanem az arisztotelészit (tudniillik mozgás addig van, amíg erő hat) fogják fel könnyebben.
Kézzel-lábbal tiltakozunk tanárként a centrifugális erő bekavarása ellen, de az ember mégiscsak érez valamit abban a rohadt körhintában.
Sajnos a világunk nem egyszerű, és a fizika tananyag néha azt az illúziót kelti, hogy minden probléma és jelenség egyszerű modellekkel magyarázható,
holott ez nem igaz. Elég csak a korcsolyázók alatt meg nem olvadó jégre gondolni. Egyébként egy Gnädig Péter nevű nagyon okos egyetemi tanár egyszer
azt mondta, hogy szerinte nem kéne annyira elítélni azt a ptolemaioszi világképet. Végül is Einstein óta tudjuk, hogy lényegében a gyorsuló
rendszerek között is húzható ekvivalencia, és miért is ne lehetne a világot a Földdel együtt mozgó koordinátarendszerből leírni?
Hasonlóképpen a modern fizikában megtanítjuk a mazsolás süti-atommodellt, aztán a Bohr-modellt, végül a kvantummechanikait.
És egyrészt nincs szó arról, hogy bizony a mazsolás sütivel évekig számoltak és magyaráztak meg jelenségeket, másrészt a
Bohr-modell pedig lényegében egyetlen atom (a hidrogén) egyetlen elektronjára ad egyetlen jó számadatot.
És azt is csak nagy valószínűséggel véletlenül teszi.
Ami azt illeti, szerintem pont ez teszi izgalmassá és széppé a fizikát. Hogy nagyon sok dolgot megérthetünk a világból,
és ezzel együtt láthatjuk annak nagyságát, ami bizony tiszteletet parancsoló. Olyan, mint egy nagyon magas hegység, ahol minden egyes terület
egy-egy külön hegycsúcs, amihez egy emberöltő is elkellhet, ha meg akarjuk hódítani, de már a hegy tövében is friss a levegő és jó érzés sétálgatni.
A matematika biztos volt, a történelmet a fizika szorította ki
– Basa Istvánnal beszélgettünk
–Melyik fizikai felfedezést/találmányt tartja a legnagyobb áttörésnek?
–Tycho Brahe észleli az SN-1572 jelzésű szupernóvát. Nem véletlen, hogy minden kilencedikes csoportban ezzel vezetem be a fizikát.
Galileo Galileivel a tudományos módszer született meg, de Tycho Brahével megszületett az, ami megelőzi a tudományos módszert: a kételkedés tudománya.
Elvetni két évezrednyi tudományos hipotézist úgy, hogy felnézünk az égre és látunk egy új csillagot, ehhez bizony tökösnek kell lenni.
A barátaimmal egyszer néztünk egy NatGeo-sorozatot (ez most nagyon kockának tűnik, meg lehet, hogy ciki, de becsszó, egyrészt mást is szoktunk azért csinálni, másrészt meg igen, intellektuális programokat is), szóval híres fizikusok voltak benne, az egyik rész Einsteinről szólt. A lényeg, hogy az általános relativitáselméletet egy napfogyatkozáskor bizonyította be Eddington. Az egyik barátom világított rá, hogy most itt tényleg azért írták át a korábbi fizikai világképet, mert egy pocsék minőségű fotón egy halvány csillag egy picikét odébb volt, mint egy másik fotón? Én köpni-nyelni nem tudtam, mert hát végül is tényleg ezért, és már jöttem volna a GPS-rendszerrel, meg a fekete lyukakkal, de ő közbeszólt és közölte, hogy a tudomány fantasztikus dolog és le a kalappal azok előtt, akik ezt így meg merik csinálni.
–Már láthattuk, hogy a tanár úr nagy érdeklődést mutat az animációs filmek és a japán kultúra iránt. Mára viszont már egyre elterjedtebb
lesz hazánkban is. Ön mióta követi ezt a kultúrát?
–Az animációs filmeket úgy általában szeretem, japán kultúrától függetlenül. Sőt, ami a japán kultúrát illeti, tulajdonképpen csak az animék
egy részéért rajongok, a hideg futkos a hátamon néhánytól és bár próbáltam, de nem szeretnék túl gyakran a jövőben szusit enni.
Animéket egyébként gimnazista koromtól nézek, tizenkettedikesként láttam először Hayao Miyazakitól a Mononoke hercegnőt.
Azóta is az a kedvenc animém, pedig vannak ennél sokkal jobbak is, de ez egyfajta beavatási varázslat nálam. Ami miatt a
Star Wars a kedvenc filmem, például.
A matematika biztos volt, a történelmet a fizika szorította ki
– Basa Istvánnal beszélgettünk
Az egyébként, hogy ez egyre elterjedtebb lesz hazánkban is, egyáltalán nem zavar. Sokkal inkább az, hogy nem feltétlenül a minőség jön be, és hiányzik mellőle az értelmezés. Jó volna a tévében látni az igazán minőségi és izgalmas anime-sorozatokat, akár a Neon Genesis Evangeliont, akár a Hellsinget, akár a Death Note-ot, de erre semmi esély sincs, amíg teszem azt a Narutót sokkal nagyobb epizódszámban sokkal olcsóbban veszik meg a kereskedelmi csatornák. Persze, nem lesz egy sorozat csak az epizódszám vagy az epizódokra fordított pénz miatt silány. (Félreértés ne essék, a Narutót nem tartom annak, sőt, igazából semminek sem, mert nem volt türelmem egyetlen rész végignézésére sem. Így arról véleményt sem mondok.) Például ott van a Dragonball vagy a Sailor Moon, amik elképesztően alacsony költségvetésűek és ez látszik is a kivitelezésen (sok kitartott állókép, ismétlődő, csak átszínezett képsorok, stb.), mégis, az ember bele sem gondol, mennyi filozófia van bennük elrejtve. Ebből a szempontból mindenkinek ajánlom Dobay Ádám előadásait, egyébként.
–Szívesen elutazna ezek után Japánba? Miket keresne fel ott elsősorban?
–Mint mondtam, annyira nem vagyok japán-mániás, de nyilván szívesen elutaznék. Természetesen a Ghibli-múzeumot keresném fel elsősorban,
minden másban rugalmas lennék.
–Tanár úr nagy túrázó nevében áll. Legutoljára Oroszországban járt. Milyen élményekkel lett gazdagabb? Mit gondol az orosz kultúráról,
szemben a magyarral?
–No, hát ez tényleg egy külön interjú lenne, szóval engedtessék meg, hogy adjak egy linket:
http://sziberia.postr.hu.
Talán azt emelném ki, hogy megnyaltam Lenint, többször is. De ennél szebb élményeim is voltak.
–Hogyan túrázik ilyenkor? (Szállás, utazás módjai, étel-ital stb.) Hány hasonló túrán vett már részt eddig? Hol járt akkor?
Hova tervezi a legközelebbi utat?
–A lehető legolcsóbban. Ezt részben kényszerből teszem, de ami mondjuk a szállást illeti, nem szívesen lakom szállodákban.
Ha az ember szállodában lakik, akkor el van vágva a külvilágtól, ha ki is lép onnan, nem nagyon tudja, mit csináljon, merre menjen,
és persze megnézi a fő látványosságokat, de egészen biztosan kihagy egy csomó szerethető részletet. Ennek is megvan persze a varázsa,
és ez mondjuk megfelelne egy rekreációs nyaralásnak, de a legtöbbször nem ez a célja a külföldi utazásaimnak.
Ha diákszálláson, kollégiumban, vagy – ami a legnagyobb kedvenc – couchsurfingen (ez ilyen internetes rendszer, ahol felajánlod, hogy alhatnak nálad egy-két éjszakát külföldiek, cserébe te is alhatsz másoknál, ha külföldön jársz) keresztül valakinél szállsz meg, akkor már rögtön kapcsolata leszel a helyiekkel és rajtuk keresztül az egész hellyel is. Akkor becsatlakozol a helyiek életébe, szórakozni mész velük, belelátsz abba, hogyan is élnek, és sokkal többet ismersz meg belőlük, mint amit mondjuk abból ismernél meg, hogy megnézed a Kolosszeumot vagy egy Madame Tussaud kiállítást. Ha külföldön járok, igyekszem fel is fedezni a külföldet, és megtalálni az olyan elrejtett csodákat, mint a kravicei vízeséseket Boszniában. Keressenek rá a képre, gondolják végig, mennyit fizetnének, hogy egy ilyen helyen szállhassanak meg, és akkor én most azt mondom, hogy mi itt szálltunk meg, igaz, sátorban, hálózsákban, de egy vasat sem kellett fizetnünk.
Ami az ételt illeti, arra már jobban szeretek költeni, mert a helyi különlegességeket érdemes kipróbálni. De például a Caminón (ez egy spanyol zarándokút, aminek semmi köze sincs a klónozáshoz) szinte végig az Eroski nevű üzletláncban (ami olyan náluk, mint nekünk vagy az angoloknak a Tesco) vásárolt franciakenyéren, kolbászon és olcsó joghurtitalokon éltünk, és a londoni bicikliúton is rendszeresen nagyáruházak tövében, városok szélén étkeztünk, törökülésben, a konzervfedélből hajtva kanalat. Az elv az, hogy naponta egyszer azért jó, ha meleget tud enni az ember, de ha mondjuk dönteni kell aközött, hogy kipróbálok egy libegőt a Volga fölött vagy húst eszek, akkor lehet, hogy korgó gyomorral (egy fenét, mással és olcsón is jól lehet lakni!), de bizony gyönyörködni fogok a Volgában.
A matematika biztos volt, a történelmet a fizika szorította ki
– Basa Istvánnal beszélgettünk
Igyekeztem úgy válaszolni, hogy látszódjon, sok túrán voltam korábban, de sajnos koránt sem annyin, amennyin szerettem volna. A legfájóbb, hogy lemondtam pár éve az USA-n keresztülautózást, de örülök, hogy végül belevágtam Szibériába. A hosszú távú tervek között szerepel egyébként az európai biciklitúra folytatása (a biciklimet Bristolban hagytam, onnan akarok Lisszabonba tekerni, majd egy harmadik etapban vissza Magyarországra Dél-Európán át), valamint India, és lehetőség szerint az amerikai és az afrikai kontinenseket is érinteni akarom most már így, hogy a többire rátettem a lábamat.
–Szinte hihetetlen sebességgel fejlődik a technológia körülöttünk. Ön mennyire tart lépést ezekkel az újításokkal?
–Igyekszem, de el kell fogadnom, hogy egy idő után úgyis lehagynak. Van egy másodunokaöcsém, nincs két éves és simán kapcsolgatja magának a tévét.
Az unokahúgom sincs még egy és izgalmas lesz látni, hogy ő már ebben a technokrata világban nő fel. Egyébként szerintem eléggé adaptív vagyok.
Például, ha egy új készüléket kapok, vagy akár egy új programot próbálok ki, soha nem olvasom el a használati útmutatót. Szeretem magam kitapasztalni
a dolgot, aztán majd később, ha valami konkrétra nem jövök rá, rákeresek. Ez egyébként remek edzés is az agynak, szerintem.
De már egy PS3 kezelése is gondot tud jelenteni, pedig az sem egy mai darab. Ami meg a zenelejátszókat illeti, most mindenkinek olyan van,
ami i-vel kezdődik, de kb. ez minden, amit el tudnék róluk mondani. Biztos azért, mert én nem hallgatok utazás közben zenét. Éppen ezért megfogadtam,
hogy következetesen lemezjátszót fogok mondani minden ilyenre, hogy legalább öniróniával elüssem a tudatlanságomat.
–A számítógépeket ma már nemcsak bonyolult számítások elvégzésére használjuk, hanem szórakozásra is. Ebből alakultak ki a videojátékok.
Mára számtalan fiatal tölti az idejét ezzel, ön szokott-e ilyen játékokkal játszani? Hibáztatható-e ez a jelenség a manapság sokszor emlegetett
(állítólagos) „érdektelen/lusta generációért”?
–Nagyon helyesen mondta: állítólagos. Én egyáltalán nem tartom ezt a generációt érdektelennek vagy lustának.
Csak azért, mert nem az érdekli őket, ami az előző generációt? Szerintem a videojátékokból rengeteget lehet tanulni. Mármint, konkrétumokat.
Én például elég sokat tudok földrajzból és történelemből is, csak mert sokat játszok a Civilizationnel.
Sőt, ha nem néztem volna gyerekkoromban annyi Cartoon Networköt, biztos nem tudnék ennyire angolul.
Aztán lehet tanulni szociális készségeket is. Ma már a legtöbb játék ismét többszemélyes (ne felejtsük el,
hogy a hőskorban is a legtöbb kétszemélyes volt!), és bár agyba-főbe hallani mindent a World of Warcraftról, de mutassanak még egy játékot,
ami legalább annyira jól tanítja meg, mi az a kooperáció, mint az. Úgy értem, tényleg: mindenkinek más a szerepe, mindenkinek muszáj alkalmazkodnia
a többiekhez, csapat van, vezetés van, figyelem van, és ha valaki ezt megbontja, akkor meghalsz. Hát, ha ez egy kicsit durva is, de eléggé didaktikus,
szerintem.
Aztán ott van az olvasás kérdése. Azt mondják, a gyerekek nem olvasnak ma eleget. Ez nem igaz. Lehet, hogy szépirodalmat nem olvasnak eleget (bár a határt, ugye, nehéz meghúzni itt is), de az biztos, hogy rengeteget olvasnak. Facebookot, twittert, netes híreket, blogokat, Meridiánt. :)
A matematika biztos volt, a történelmet a fizika szorította ki
– Basa Istvánnal beszélgettünk
A mi feladatunk nem az, hogy kivegyük a kezükből a gépet és odaadjuk a kezükbe a könyveket, hanem az, hogy egyrészt alkalmazkodjunk az új feltételekhez, másrészt tanítsuk meg őket értően olvasni, és keltsük fel az érdeklődésüket esetleg másféle olvasmányokra is. A baj inkább az, hogy ma már mindent gyorsan kell elolvasni, és ezért átsiklanak a lényeg fölött, miközben éppen a lényeget keresik. Pedig nem csak azért olvasunk, hogy a lényeget keressük. Ez olyan, mintha csak azért olvasnék Agatha Christie-t, hogy megtudjam, ki a gyilkos. Ennek nem lenne értelme, ehhez csak egyből a végére kéne lapozni.
Ami ezen kívül kissé aggaszt, az az, hogy néha a virtuális közösség a valódi elé kerül. Egyre többször látok olyat a folyosón, hogy kialvatlan gyerekek ücsörögnek unottan, miközben egymástól függetlenül játszanak a telefonjukkal. Nincs jogom ítélkezni, de kár, hogy nincsenek ilyenkor arra kényszerítve, hogy egymással kezdjenek valamit. Nem mintha nekünk tényleg kényszeríteni kéne őket – nem kéne. De az élet előbb-utóbb odapakol majd mindenkit egy másik közösségbe, ahol aztán egymással kell kezdeni valamit, és hol máshol lehetne ezt biztonságosabb környezetben megtanulni mint az iskolában?
Lustaságról pedig egyáltalán nincs szó. Aki egész nap a 9gag előtt ül, az, ha nem lenne 9gag és számítógép, egész nap az árokparton dobálná kavicsokkal a békákat. A friss levegő mítoszát nem kéne annyira túlértékelni. És közben nézzék csak meg, hogy kijön egy új kiegészítő a WoW-hoz, és másnap már fent vannak azok az addonoknak nevezett segédalkalmazások, amiket a játékos társadalom elszánt tagjai írnak, tesznek ingyen elérhetővé, és amik kapcsán egyébként a játék fejlesztői is megvallották, ha nem lettek volna, a játék ma nem lenne ennyire komplex. Vannak, akik órákat töltenek el, hogy összevágjanak egy ütős AMV-t vagy egy vicces videomontázst. Mi ez, ha nem aktivitás? Mennyivel rosszabb ez a patakparton ücsörgésnél? Nem az ilyeneket veszik fel később profi programozónak vagy vágónak?
A matematika biztos volt, a történelmet a fizika szorította ki
– Basa Istvánnal beszélgettünk
–Ön szerint meddig fejlődünk még? Eljutunk-e arra a szintre, amelyet Hollywood már annyiszor bemutatott?
(Tudományos és személyes vélemény.) Milyen jövőbeli szerkezetet, kütyüt próbálna ki?
–Attól függ, melyik szintre. Bizonyos dolgokat kevésbé tudok elképzelni, ilyen a teleportáció, a lézerpisztoly vagy a hipertér-ugrás,
bár erről Stephen Hawking rendszeresen úgy beszél, mint kitűzött célról. Sőt, az időutazásról is. Ami a légdeszkát,
a méretet automatikusan szabályozó és önszárító kabátot illeti, ezek szerintem simán elérhető dolgok, legfeljebb máshogy készülnek majd el, mint a filmben.
Egyébként legszívesebben a fénykardot próbálnám ki, nyilván. Meg az Erőt.
De ne felejtsük el, hogy a világ sokkal gyorsabban halad a túlhasználtság, mint ezen kütyük megalkotása felé. Nincs értelme a légdeszkára vagy a
repülő autókra várni, ha közben a legalapvetőbb háttér – a fenntartható energia – nem biztosított. Én inkább abban bízom,
hogy nem abba az irányba megyünk és nem oda jutunk, amit bizony Hollywood rendszeresen megmutat: egy toxikus, posztapokaliptikus világba.
Ahonnan csak a múltba lehet menekülni, mint a Terra Novában, vagy ahová még a legkoszosabb zsoldosnak sincs gusztusa visszatérni, mint az Alienben.
–Mik a tervei a jövőre nézve?
–Világuralom, természetesen. :)
