×
Ez a cikkünk több mint fél éve lett elhelyezve az oldalon. A tartalma azóta elavulhatott!
A Széchenyi Gimnázium már hosszú évek óta ellenfele az Apáczainak. Csapatukhoz azonban nem fűződik túlságosan sok pozitív élményünk.
Már az iskolájukba sem igen szeretünk bemenni, mindig úgy hívjuk: „a Kripta”.
De miért is alakult ez így? Erre csak azt tudnám válaszolni, hogy egyszerűen sosem volt jó ellenük játszani.
Persze most bárki mondhatná, hogy ez természetes, hiszen meglehetősen ritkán távoztunk győztesként az ellenük játszott meccsekről.
Azonban én úgy érzem, hogy velük kapcsolatban valami másról lehet szó. Bátran állíthatom ezt, ugyanis nem egy vesztett meccsről jött ki a csapat,
az eredménytől függetlenül teljesen felszabadultan, azaz „legalább játszottunk egy jót, lányok”.
A Széchenyivel viszont még nem kosaraztunk egyszer sem jót. Ennek oka pedig valószínűleg az, hogy nem tudtuk őket kezelni,
nem tudtunk igazán mit kezdeni agresszív viselkedésükkel. Értetlenül álltunk a pályán, nézve, hogy ezek nem csak minket,
de saját csapattársaikat is lökdösik egy-egy kihagyott kosár után. És akkor a különböző trágárságokról még nem is beszéltem,
amikor valakinek azért emlegetik sűrűbben az anyukáját, mert mondjuk teljesen szabályosan védekezik valakin, vagy netán egy ügyes csellel dob kosarat.
Alacsony csapatmoráljukat éveken át nem tettük a maga helyére, így sorozatosan kikaptunk tőlük, pedig nem úgy álltunk a meccsekhez,
hogy „Ááááá, úgyis ki fogunk kapni…”.
Az év elején, még ősszel is megvertek minket, igaz két nagyon szoros meccsben. Most tavasszal azonban újra találkozott a két csapat az Ady Gimnáziumban,
nekünk szinte hazai pályán. Hatalmas volt a mellényük – ahogy azt mondani szokás –, minden bizonnyal úgy gondolták,
hogy eddig töretlen győzelmi sorozatuk továbbra is folytatódni fog. Még a bemelegítést is slendriánul csinálták, hiszen úgyis csak az Apival kell játszaniuk.
A meccs azonban csöppet másképp alakult. Kemény összetartással és csapatmunkával sikerült felülkerekedni rajtuk.
A gonosz megjegyzések egyszerűen leperegtek rólunk, nem foglalkoztunk velük többé. Agresszív megnyilvánulásaik után mosolyogva dobtuk a büntetőket,
most már inkább nevetségesnek, mintsem ijesztőnek tűntek. A kisebb-nagyobb hullámvölgyeken egymást átsegítve haladtunk a győzelem felé. Nem bíztuk el magunkat,
de azért mindenki érezte, hogy most megfogtuk őket, már csak be kell fejeznünk, amit elkezdtünk.
És be is fejeztük. Az első meccsen 22 ponttal, a másodikon 16-tal vertük meg őket.
A vereség után porig sújtva, teljesen megsemmisülve hagyták el a pályát, nem úgy, mint korábban oly sokszor,
nagyszájúan vihorászva, nekünk szánakozva gratulálva, hogy azért szép volt.
Hogy mi is ebből a tanulság? Azt mindenki vonja le magának. Annyi viszont biztos, hogy bármilyen sportot űzzön is az ember,
nem csak az a fontos, hogy mennyire tehetséges, vagy sikeres abban a sportban, hanem az, hogy játék közben mennyire tudja az emberségét megőrizni.
Gál Krisztina
A Túrakör tagjaival a téli szünetben két hegység legmagasabb csúcsát is meghódítottuk.
Képek szöveg nélkül.
Zhang Boglárka (7.C) több aranyérmet is szerzett a jégen az utóbbi hónapokban, ezek közül arról a kettőről szeretnénk beszámolni, melyekre a leginkább büszke.
Parti Boglárka (9.C) Ukrajnában az Akrobatikus Rock and Roll Világbajnokságon az aranyérmes csapat tagja volt. (1 videó.)
Sulyok Eszter, Molnár Márta és Karsai Luca csapata a döntőben van.