Szeptember végén az erdélyi Sóvidéken jártunk terepgyakorlaton. Utunkat támogatta a Hungaropharma és gimnáziumunk mindkét alapítványa, amiért ezúton is köszönetet mondunk. A résztvevők tollából következzen a három beszámolóból az utolsó, a cikk végén található képgalériába pedig néhány fotót válogattunk be, melyeket Gál Ildikó, Garam Ágnes, Herczeg Móric és Nagy Csenge készítettek.
Az idei terepgyakorlat biza nem volt szokványosnak mondható! A Jóisten úgy rendeltetett, hogy a mivélünk szomszédos országban, Románia földjén, azon belül is a magyarok által belakott Erdélyben töltsük időnket, és itt barangoljunk, fedezzük fel a természet lágy ölét. Mily' szép lehetőség, mennyi különleges pillanat várhat majd reánk, szőttem gondolataim közé többször is eztet, és sokféle, színes vágykép jelent meg lelki szemeim előtt, miszerint majd medvék és egyéb, veszélyes állatok közelségét is megtapasztalhatjuk majdan.
Ám nem így történt, megvédettünk Atyánk által az ilyesféle veszélyforrásoktól, ámbár nem állítom, hogy minden az eredeti kerékvágás szerint történt meg. Jómagam már oly állapotban látogattam meg Erdélynek gyönyörű városát, Szovátát, hogy fájó lábam miatt nagyobb, hosszan elnyújtott gyalogtúrákra képtelen voltam magamat elvonszolni, így az egyik nap folyamán végig hajlékunkban kellett maradnom, és ott várnom, míg társaim visszaérnek, és utunkat újból dicső hazánk felé vehetjük.
No, de kezdjük is az elején regémet, hogy megfelelő sorrendben tekinthessük át az itt történt, élménydús eseményeket!
A kezdet kezdetén, azon a napon, melyet elsőnek tekintünk, egy hosszúra nyúlt, buszon való utazással telt időnk nagyrésze. Többszöri pihenőt kellett tartanunk, és az egyik ilyen megállóhelyen megcsodálhattunk egy csudálatos kilátást. Amint átmeneti hajlékunkba megérkeztünk, üstöllést estebédet fogyaszthattunk, ám az étek, melyet elénk tettek, nekem nemigen volt ínyemre teljes mértékben. Jóllakatásomhoz azonban épp elégnek bizonyult. Ennek utána egy röpke ismerkedés vette kezdetét, sok új, ám sok ismerős arc is volt ott, ám egy óra elteltével már szinte mindenkivel megismerkedtettem. Kicsi idő múltán vonultunk ki csoportosan az éjszakába, a hold fényesen sütött, és vonta ezüstös fényárba Szováta kihalt utcáit. Barangolásunkban azonban nem a természetet jártuk, hanem magát a várost, ami szokatlan volt az eddigiekhez képest.
Visszatérvén a hajlékba, egy gyors fürdőzés után álomra hajtottuk fejünket, hogy másnap erővel, és elszántsággal vonulhassunk ki újfent a portyára.
Eme napon a sósvízű tavakat kerestük fel, mik a közelben voltak fellelhetők. Szép tájakat jártunk be, a Medve-tó legendáját még mi magunk is színdarabba foglaltuk, és eme színdarabok egymás előtt kerültek előadásra. Különféle stílusokban dolgoztatott fel a legenda, így egy izgalmas, és szokatlan feladatot kellett teljesítenünk, melyet igen élvezett a csoport minden tagja.
Sok séta és érdekes hely után értünk el egy hatalmas sósziklához, melyen megkíséreltük a felmászást, ami sikerült is. Fentről a lelátás lélegzetelállító volt vala, ám hamar továbbálltunk, és egy sós forrást találtunk, körülötte növekedett sókarfiolokkal.
Hazatértünk után azonban jómagam már képtelennek éreztem magam arra, hogy a délutáni gyalogutat is bevállaljam, így az ebédünk elfogyasztása után lepihentem, és el is bóbiskoltam. Mire a többiek visszaértek, már kezdett leszállni az éj, ám még egy előadásnak is részesei kellett, hogy legyünk, amin a nyelvjárások csodáiról esett szó, előtte pedig kis társulataink mutatták be azon gyűjteményeket, melyeket a nap folyamán halmoztak fel a természet által megadatott javakból.
Mindezek után nyugovóra tértünk, ám az elkövetkező nap is korán talpon kellett már lennünk – meglátogattunk egy sóbányát, ahol túl rövid időt töltöttünk el, utána pedig egy kis séta várt ránk, hogy a buszhoz visszataláljunk; eme csudajármű szállított minket a következő megállónkhoz, a borvíz-forráshoz, mely víznek íze igen-igen jellegzetes volt, ám ízletesnek nem éppen nevezném.
Ezek után Korond falujában álltunk meg, ahol egy fazekasnak a műhelyében lehettünk szemtanúi a munkafolyamatnak, majd röpke ebédelés után régi házakat nézegettünk kisebb csoportosulásokban. Ilyenkorra már mindenki elfáradt, ám még hátravoltak a fenséges székelykapuk, melyek méltóságteljes óriásként sorakoztak a dombon, és gyönyörű látványt nyújtottak a napnak utolsó, vörösesen aranyló sugaraiban.
Az estebédet követően még egy röpke fél órát töltöttünk el a természetről szóló beszédnek meghallgatásával, és megfigyelhettünk egy kis hörcsögöt, ki futás hiányában a fölös erejét arra használta, hogy egy magaslatra kapaszkodjon fel, és onnan egy elegáns hátraszaltóval juttassa le önnön magát.
Másnap pirkadatkor a csapatunk nagyrésze már indult is az egész napot felölelő gyalogútra, hogy a Bekecs-tetőt meghódítsák. Ezen sajnos nem tudtam részt venni, ám nem maradtam magamra, mivel három másik leány is hajlékunkon maradt. Az, hogy mi történt azon hosszú séta alatt, csak másoknak elmondásából értesíttettem, így tudom, hogy bár a menet fárasztó volt, mégis élvezték a barangolók. Pirítottak tűzön szalonnát, és ott helyben el is fogyasztották. Ám mikor visszatértek, még megétkeztünk közösen, mielőtt visszaindultunk volna nemes hazánkba.
Hazafele az út biza nem volt egyszerű, az éj leple alatt utaztunk a csudajárgánnyal, és azt hinné az ember, hogy a fáradtságtól kimerülten könnyűszerrel hunyhatna mindenki, ám sokkal inkább a muzsika és a mulatás volt jellemző köreinkben, hiába kívántuk már sokan, hogy végre az álmok világába merülhessünk. Jómagam a földön foglaltam helyet, ám ennek olyasféle következményei lettek, hogy midőn egy mit sem sejtő társam közlekedni kívánt, testének teljes súlyával énreám nehézkedett vala, eme tettével pihenésemből felriasztva énengemet. Bár ez nem volt bűn, hiszen az utazás az álmok eljöttét igen megnehezítette vala, és alvásom felületessége miatt pihentetőnek sem mondanám… így mikor újfent éber lettem, úgy döntöttem, egy kicsit én is hallgatom a muzsikát, és megétkezem, de egyhamar újból elszenderültem; így ment ez egészen az érkezési pontunkig, hol elhagytuk a járművet, és hazatérhettünk vala.
Élményekkel telten, fáradtan, ám mégis boldogan hajtottam hajlékomban álomra fejem, és álmaimban is visszatértem Erdély erdeibe, a sóstavakhoz, a sóbányához, és az ezernyi, szemet gyönyörködtető természeti csodához, melyeket ott-tartózkodásunk során látni véltünk vala.
Kívánom, hogy az elkövetkezendő alkalomkor is ilyen csudás események sorozatát élhessem át, és reménnyel vagyok telve már mostan, hogy időm engedni fogja, hogy az Úr következő esztendejében is meglátogathassam eme kirándulást, és részt vehessek rajta, mint veterán harcos, ki már sokat látott, de még mindig fűti a harc iránti vágy. Mint engem az, hogy többet láthassak, és az ottani, új emberekkel kapcsolatokat szőhessek, és ezáltal tehessek szert úgy szép emlékekre, mint igaz barátokra.
Erdélyi rege
Képgaléria
Lázár Gabriella
Kapcsolódó cikkek
