Őszintén bevallom, négy és fél évvel ezelőtt kizárólag egy dolog miatt jelentkeztem a BME Építész Karára: nem kell tanulni, csak rajzolni! Legalábbis ismerőseim, akik így vagy úgy kapcsolatban álltak az említett intézménnyel, ezt állították. (Persze volt még egy dolog, de ez annyira természetes, hogy meg sem említem: szépek a lányok…)
Szóval azt mondtam, ez nekem való, ugyanis sajnos már akkoriban sem volt elég széles hátsóm a tanuláshoz, rajzolni meg szerettem, legalábbis amit a gimiben rajznak hívtak, az ment.
Nem tartottam fontosnak, hogy bármiféle előkészítőre járjak, gondoltam, majdcsak bejutok valahogy. Ehhez képest a felvételin igencsak leesett az állam. Olyan beállításokat kellett lefirkantani két óra alatt, hogy bokáig izzadtam. A rajzos rész után az alkalmasságin már szándékosan nem remekeltem, mondhatni elhülyültem, de aztán szerencsém lett: ha egy ponttal is, de bekerültem (máig nem értem, hogyan).
A gólyatábort kihagytam egyéb elfoglaltságaim miatt, de később rájöttem, hogy jól tettem. Ugyanis amit külsősök szoktak mondani az Épkarról (nagyképű, magától elszállt társaság stb.), az a táborban (és egyéb kari szervezésű rendezvényeken) hatványozottan megfigyelhető. Ezzel nincs mit tenni, de szerencsére nem csak ilyenekkel találkozhatunk: a minimális realitásérzékkel megáldott hallgatók elég gyorsan megtalálhatják a saját érdeklődési körüknek megfelelő társaságot, haverokat. Saját megfigyeléseim szerint az egyetemen még a zárkózott emberek is ismerkedni vágyó és szerető entitásokká vedlenek, és a csaknem öt itt töltött év alatt annyi tapasztalattal és élménnyel lettem gazdagabb, hogy másoknak két élet is kevés lenne, és ez nem vicc (más kérdés, hogy a felét legszívesebben letagadnám)!
Az első félév a csendes szemlélődéssel, lassú, de biztos tárgyismerkedéssel kellett volna, hogy teljen, de azonnal bedobtak minket a mélyvízbe: még fel sem eszméltünk, máris teljesen ismeretlen fogalmakkal bombáztak, egymás után kaptuk a rajzfeladatokat, aztán a ZH-k hulláma… Nem felejtem el az első éjszakázásomat (azóta ez teljesen normálissá vált), meg azt az érzést, amikor a t. tanár úr/nő fapofával írja rá a fúrót a húszórás rajzra, persze tollal, nehogy ki tudjam javítani… Hát erre mondják, hogy LOL. Ma már csak az igazán kirívó szemétkedéseken akadunk ki, a kis rosszindulatoskodásokon mosolygunk, megvonjuk a vállunkat, azt mondjuk: ha ettől jobban érzi magát, ám tegye, buktasson meg valami mondvacsinált indokkal, nem érdekes, mással is megtörtént már.
Megjegyzendő, hogy ez nem általános jelenség, de igen-igen elterjedt, és – hát igen, minden tanszéket megfertőzött. Lehet okokat találni, mondjuk hogy a kreditrendszer nem mindennapi lógási lehetőséget ad a hallgatóknak (ami igaz is), és ezt hivatott ellensúlyozni az ún. nemhivatalos bukási ráta, vagyis minden tanszék félévente X diákot nem enged át. Aztán, hogy ezt milyen módon éri el, mégis kit érdekel? Más feltételezések szerint a tanszékek azzal keresik meg a betevőt, hogy minél több embert tartanak bent addig, amíg el nem fogy az állami támogatás, és a kedves delikvens fizethet, nem is kevés pénzt.
Az első vizsgaidőszak után aztán mindennaposak lettek az ilyenfajta párbeszédek: – Szevasz, téged is húztak ebből-abból? – Képzeld, a Zoli összesen 20 kreditet csinált meg! – Jó neked, én el sem mehettem vizsgázni! stb. Megjelentek a keresztesek, vagyis azok, akik egy bukás után keresztfélévben veszik fel még egyszer az adott tárgyat. Az jelenthet valamit, hogy negyedéves létemre még senkivel sem találkoztam, akinek nem lett volna egy keresztje sem tanulmányai során. Persze nem minden kereszt jelent félévcsúszást, ezt a gondosan megszerkesztett és állandóan változó Előtanulmányi Rend garantálja…
Azt mondják, ehhez a szakmához a tehetségen kívül elhivatottság is kell. Aki csak úgy félgőzzel csinálja, semmire sem megy. És az ember a sok rajzolással töltött éjszaka, a bukások, fúró ZH-k, egymás után befizetett ismétlővizsga-díjak után elgondolkodik: Miért csinálom ezt? Miért vagyok még mindig itt? Négy évem volt, hogy rájöjjek: éppen ez az elhivatottság. Ugyanis az Épkarra bekerülni nehéz, de kikerülni onnan még nehezebb. A létszám lefaragásának egyetlen módja, hogy elveszik a kedved az egésztől, és ezt igen jól csinálják. A másik lehetőség, hogy addig ott tartanak, amíg ki nem izzadod magadból a diplomádat (van rá tíz éved).
A tehetséggel kapcsolatban pedig csak azt mondhatom, hogy nincs két olyan ember, aki egyformán értene valamihez, és nincs olyan ember, aki egyformán értene mindenhez. A karon mindenki megtalálhatja az érdeklődési köréhez legközelebb álló témát: építészettörténet, várostervezés, művészi szintű rajz, különböző mérnöki szerkezetek és még sorolhatnám. Itt tényleg mindent megtanítanak, de lehet, hogy épp ezzel van a gond: mindent muszáj megtanulni. Volt és van is olyan tárgy, ha nem is sok, amit nagyon szerettem csinálni, de olyan több volt, amit nem.
Összegezve mégis azt mondom, nem bántam meg, hogy idejöttem. Most, hogy a felén már túljutottam, sokszor úgy veszem észre, mintha egyre könnyebb lenne. Nem olyan lett, mint vártam, és szerintem csak a végén derül ki, jobb volt-e, vagy rosszabb. Egy pontosítást azért még beszúrnék: tanulni is kell, nem keveset, de rajzolni sokkal többet. Viszont a lányok tényleg nagyon szépek!
(B)
Kapcsolódó cikkek
