Gondolom, sokan hallottatok már a szombati (2009. december 12-i) bécsi utazásról. Most meg szeretném osztani kalandjainkat azokkal, akik lemaradtak róla, és azokkal is, akik nem velem együtt nevettek és sétáltak (futottak) Bécs utcáin.
Történetem reggel fél hatkor kezdődött, mikor nagyszerű álmomból felkeltettek – bár örültem, hogy mehetek Bécsbe –, hogy öltözzek és induljunk. Kb. fél hétre oda is értünk a Déli pályaudvarhoz. Negyed óra múlva már a buszon zötykölődtünk Bécs felé. 8 óra körül megálltunk egy benzinkútnál. Először nem tudtam elképzelni, amit Csiszár tanár úr mondott, de mikor megláttam vagy 30 buszt egymás mellett egy benzinkúton, elhittem, hogy innen nem fogunk egyhamar szabadulni. Így is lett, majdnem egy óra múlva folytattuk utunkat Bécs felé. 10 óra után pár perccel meg is érkeztünk. Együtt elmentünk a Stephans Platzra. Ott kb. fél 11-kor elváltunk, és utána már csak este 6 körül találkoztunk újra.
A következő sorokban azt olvashatjátok, ahogy öt 12-13 éves tini kalandozik Bécs utcáin.
Tincsi, Zsófi, Lili, Dorka
Először a Kärntner Straßen sétálgattunk és betértünk egy Burger Kingbe. Itt váltunk el három évfolyamtársunktól, és öten – Juhász Zsófia, Mészáros Lili, Koppány Barbara, Repkényi Dorottya, és én, Molnár „Tincsi” Krisztina – folytattuk utunkat. Célunk a Maria-Theresie-Platz volt. Elsétáltunk a Staats Oper mellett és felszálltunk a 71-es villamosra. Rossz helyen szálltunk le, és valahogy elkeveredtünk a Karlsplatzra, mert ekkor vettük észre, hogy a közlekedési térképen csak a metró járatok olvashatók, a villamos nem. Mondták nekünk, hogy ezt a környéket kerüljük el. A továbbiakban még párszor odakeveredtünk, de megismerkedtünk egy magyar fiúval és az anyukájával, akikkel együtt kerestük a Maria-Theresie-Platzot. Sétáltunk, és valahogy a schönbrunni kastélynál találtuk magunkat. Mindent megnéztünk, majd visszasétáltunk a Stephans-Platzra (mivel a villamos nem járt, bár azt nem értettük, hogy miért nem, talán baleset volt), de közben észrevettük, hogy lementünk a térképről.
Végre megérkeztünk a Maria-Theresie-Platzra (mindez néhány óránkba került csupán!). Nézelődtünk, és egy csomó magyarral (nem apáczaissal) találkoztunk. Kb. háromkor elindultunk a Prater felé. Futottunk a villamos után, és nagyon örültünk, hogy megvárt minket. Bár ez úgy történt, hogy a hátsó ajtaját pont becsukta az orrunk előtt, ekkor odafutottunk egy másik ajtóhoz, ahol már próbáltunk felszállni, mikor azt is be akarta csukni. Lilinek majdnem odacsukta a kezét, utolsó pillanatban vette el, de aztán mégis sikeresen felszálltunk. A következő megállóban le is szálltunk, hogy átszálljunk az előtte lévő 1-es villamosra. Elmentünk a Karlsplatz mellett, majdnem leszálltunk, de végül is nem tettük. Kár volt, mert így sikerült másodszor is lemennünk a térképről, kimentünk a városból. Eléggé sokat tanakodtunk, hogy hol lehetünk, és láttam az egyik közelünkben ülő férfin, ahogy alig bírja megállni, hogy el ne nevesse magát a szerencsétlenkedésünkön. (Nem hogy segített volna!) A másik oldalunkon is magyarok ültek, ők is hallották, hogy miről beszélünk, és azt mondták: „Milyen buli lehet tizenévesen eltévedni Bécsben!”. Így utólag ez tényleg elég vicces és nagyon buli volt! Aztán mikor a villamos lement a föld alá, komolyan elkezdtünk pánikolni, mert eléggé félelmetes volt. Végül mikor már nagyon kint voltunk a városból, a Stefan-Färinger-Platzon, megkérdeztük a magyarokat, hogy mégis hol vagyunk. Azt mondták, hogy igazából fogalmuk sincs, és hogy ne féljünk, mert ez a villamos körbemegy, és ugyanott le tudunk majd szállni, ahol felszálltunk. Egy idős néni pár megállóval később végül azt is elmondta, hogy hol szálljunk le. Annyira beszélgettünk, hogy pont abban a megállóban nem figyeltünk, amelyikben kellett volna, így a következőből futottunk vissza.
Prater
Végül 5-re meg is érkeztünk. Rohantunk az óriáskerékhez. Vettünk jegyet, és kb. negyedóra múlva már fel is szállhattunk. Gyönyörű a város a magasból! Nagyon néztük már az órát, mert meg volt beszélve, hogy este 6-kor találkozunk a Stephans-Platzon. Már a mi fülkénk következett, hogy kiszállhassunk, mikor elkezdett visszafelé forogni az óriáskerék. Azt hittük, hogy itt fogunk megőszülni, mert az előttünk lévő fülkébe beszállt egy fiatal pár, és nekünk végig kellett nézni, ahogy kihozzák nekik a vacsorát. Mi meg annyira izgultunk, hogy mikor megyünk már, mert azt mondta Csiszár tanár úr, hogy 18:00-ra mindenki legyen a megbeszélt helyen, mert aki nincs ott, azt nem várják meg. Ráadásul arról sem volt fogalmunk, hogy fogunk odajutni (azt is ki kellett még találnunk). Végül 17:40-kor elindultunk és attól való félelmünkben, hogy otthagynak minket Bécs kellős közepén egyedül, sikerült elsőre megtalálni a helyes utat! (Megy ez nekünk, csak kellő motiváció kell!) Szerencsére időben oda is értünk, amit jó futótechnikánknak is köszönhettünk!
Lili, Zsófi, Barbi, Tincsi
Dorka
Ennyi volt a kalandunk egy napra.
Pontban 18:30-kor el is indultunk, de úti célunk már Budapest volt. Este 10 körül megérkeztünk, és rá kellett jönnünk, hogy vége van ennek a csodálatos és vicces napnak.
