Halottak napi megemlékezésünket 2018. október 26-án tartottuk. Bernátné Vámosi Judit gondolatait olvashatjátok.
Kedves kollégák, kedves diákok!
Mielőtt a megérdemelt őszi szünet megkezdődne, szánjunk néhány percet kollektív emlékeinkre.
Két hónapja, szeptember elsején hatvanharmadszor tárult ki iskolánk kapuja. Akik az első tanévben, 1955-ben feszengtek itt az évnyitón, napjainkban töltik be 80. életévüket. Közülük idén, tavasszal egy maroknyi csapat visszatért ide az épületbe, hogy a tablójuk előtti fotózással kezdjék meg 58. évi osztálytalálkozójukat. Úgy tudom, több kontinensről érkeztek. Salga Imre igazgató úr meghatottan fogadta az öregfiúkat. (Az első években fiúgimnázium volt az Apáczai, így öreghölgyekről nem is beszélhetünk.)
Áprilisban szomorúan értesültük arról, hogy az akkori tanári karból, az alapító tantestületből elment el az utolsó tanunk, a közel 100 évet megélt Atlasz Ilona. Ilona néni 1976-ban ment nyugdíjba, miután közel 20 évig tanította franciára, és nevelte emberségre az apáczaisok generációit. 5 évvel ezelőtt vette át rubin diplomáját, amelyet a 70 éve pályára lépő pedagógusok tiszteletére adnak át. Mondhatnám úgy is, hogy a 70 éve pedagógusok elismerése ez, mert aki pedagógus, az az is marad, nem teszi le a nyugdíj elérésével, mint ahogy letehető némely munkaeszköz.
Egykori diákjai, így emlékeznek Ilona nénire:
„Csodáltam azt, ahogy hatalmas műveltségét sugározta felénk, vigyázva arra, hogy ne legyen direkt-oktatás, mert teljesen tisztában volt a bonyolult, ám nehezen viselhető kamaszlélek természetrajzával. Mindig egyenrangú partnernek tekintett minket, bármilyen éretlen kölkök is voltunk.”
„Ő tudatosította bennem, hogy soha ne a külső után ítéljek.”
„Azt hittem, egy apáczais nem engedheti meg magának, hogy hibázzon. Ő feloldotta ezt a görcsöt bennünk.”
„Mindig azt kaptuk, amit érdemeltünk, nem volt kivételezés, de közben, mint a legjobb szülő, pillanatig nem tette kétségessé a szeretetét és a figyelmét irántunk.”
(Lóránd Viktor, Osvát Anna és Plézer Viktor, 1974-ben érettségizett tanulók szavait idéztem.)
Megelégedéssel nyugtázhatjuk, hogy ezek a méltatások üdítően árnyalják az úgynevezett poroszos időkről kialakult felfogást. Az alapító tanárok nem élnek már, de az iskola hőskorának szerencsére vannak közöttünk nemcsak tanúi, hanem tevékeny formálói is.
Elsősorban Pfeiffer Ádám igazgató úrra gondolok, akinek kezdeményezésre, az öregdiákok közreműködésével, a mögöttem látható márványtábla létrejött, 1997-ben. Nincsenek rajta nevek. Az arcok és a nevek csaknem maradéktalanul megvannak, itt, körülöttünk, a tablókról szemlélik az idő gyorsuló iramodását, a divat, a stílus és az életmód változását. A dolgok rendje szerint egyszer minden tablón szereplő név felvésődik ide – láthatatlan betűkkel –, az emlékezés falára. Kié mikor.
A nyár végén megdöbbenten értesültünk frissen érettségizett diákunk, Koudela Réka Inez haláláról. Felfoghatatlanul tragikus balesetbe vezette autóját, a balatoni úton. Tavasszal került fel a 12.C osztály tablója a 4. emeleti folyósóra, és hiánya máris, és még nagyon sokáig fájón elfogadhatatlan.
A nevek tehát nem olvashatók itt a márványtáblán, de van egy latin üzenet: „Nem halok meg teljesen”. Igen, addig élsz, amíg emlékeznek rád. Mások előtt az elmúlásra igazában nem annyira szeretünk emlékezni. Ódzkodunk az ilyen helyzettől, igyekszünk, hárítani, nem ráérni. Szegényesek rítusaik, kifejezőeszközeink. De mi, apáczaisok azért itt vagyunk, és itt leszünk! Mert hiszünk abban a kézzel nem fogható, szavakkal meg nem fogalmazható valamiben, ami a közösséghez tartozást jelenti.
Tábla, tabló, emléktábla – Emlékezés az elhunyt apáczaisokra
Három tárgy összeköt minden apáczaist, tanárt és diákot: tábla, tabló, emléktábla. Jelen, múlt, régmúlt súgja a nyelvtanár bennem. Becsüljük meg mindhármat!
Köszönöm nektek, mindnyájatoknak, hogy eljöttetek. Ilona nénitől és Ineztől búcsúzzunk most Zorán dalával!
