A leendő 9.D osztály eddig elrejtett tehetséget csillogtatta meg 2013. július 10-én, amikor iskolánk tiszainokai táborában végzett parkosítást.
Történt ugyanis, hogy Pálfi Péter 8.D-s diákunk édesapja felajánlott dísznövényeket, fákat az iskolai tábornak. A terepfelmérést tettek követték. Egészen pontosan a megfelelő növények kiválasztása, és leszállítása a helyszínre, amely pont arra a hétre esett, amikor mi tartózkodtunk a táborban.
Parkosítás
Az elültetést megelőző napon telefonon egyeztettünk, akkor még nem sejtve, hogy mi vár ránk. Arra gondoltunk ugyanis gyanútlanul, hogy ebéd után, és a szokásos délutáni tiszai fürdőzés/evezés előtt gyorsan elássuk azt a 30-40 fát, hogy a jövő apáczaisainak már több árnyék jusson, mint nekünk. Gyorsan be is osztottuk magunkat: ki hol fog ásni, ki milyen technikát alkalmaz majd, melyik a jobb, kapával vagy ásóval a kezünkben hanyatt vágódni.
Másnap megérkezett a megbeszélt időre a kisteherautó. Az első gyanús momentum a hátsó ajtó kinyitását követő látvány volt. Az említett járműben nem 30-40, de még csak nem is 100, hanem legalább 300 növény lapult. Csak az elhelyezésük nagyjából 2 órát vett igénybe, és ekkor még nem is volt a kezünkben ásó.
Jóízűen elfogyasztottuk az ebédünket, energiával telve, jókedvűen kezdtünk válogatni az ásók/kapák között. Gondoltuk, nem baj, maximum nem délután, hanem este jutunk le a strandra.
Parkosítás
Az újabb meglepetés akkor érte a lelkes csapatot, amikor az első kapavágást megejtette a puhának, laza szerkezetűnek, jól áshatónak csöppet sem nevezhető talajban. Ha láttak már száraz, porzó agyagot, tudják miről beszélek. Ehhez társult a 34 fok szikrázó napsütéssel.
Kis csapatunk csak ásott és ásott. Délután négy körül nagyjából a növények fele volt a földben. Megtanultuk, hogyan kell jól elásni egy növényt. Ekkor tartottunk egy kis pihenőt. Közben a növényekkel szemeztünk, hátha megmozdulnak. Ám azok a kedves növények csak nem akartak maguktól elültetődni, hiába próbáltuk segítségül hívni a föld szellemét.
Parkosítás
Este így újabb nekifutásra elültettünk még vagy 50-et a röplabdapálya mellé is. Ekkor már rutinosakká váltunk. Az egyik ásta a gödröt, a másik beletette a cserjét, a harmadik betemette, a negyedik megtrágyázta, az ötödik meglocsolta.
Ezt követően is minden második nap locsoltuk, és félve figyeltük, hogy élnek-e még. Vadabb ötletként Mozartot akartunk hallgattatni velük, attól állítólag jobban érzik magukat.
Miután elhagytak a tábort, telefonon érdeklődtünk, hogy vannak, mindegyik jó egészségnek örvend-e. Eddig mindegyik szépen fejlődik az elmondások alapján.
Mindenkinek ajánlom, aki arra jár, gyönyörködjön a lejáró melletti bambuszban, piros rózsákban, díszfákban. No ne csak azért, mert rengeteg erőfeszítés van mögötte a megtervezéstől a leszállításon át az elültetésig, hanem azért is, mert egy élhetőbb, szebb tábort kaptunk, amelyért nagy köszönettel tartozunk a felajánlónak. Talán csak a leendő apáczais generáció diákjai élvezhetik majd igazán a parkosított, árnyékos tábort, de ha a 9.D-ből arra téved véletlenül valaki, akkor majd büszkén mondhatja egy terebélyes fa árnyéka alatt hűsölve: „Ezt én ültettem!”
Parkosítás
