Börzsönyi Péter halottak napi beszéde.
Nagyon rég volt, amikor gimnáziumban az ókorról tanultam, és a latin nyelvben sajnos egyáltalán nem vagyok jártas. Van egy dolog azonban, amit nem tanultam, és nem is tudok elfelejteni. Egyik kedves ismerősöm mesélte majdnem 20 éve: Rómában a császár mögött, amikor a tömeg őt ünnepelte, ott volt egy szolga is, aki azt mondogatta neki, hogy ne feledd, te is halandó vagy…
Non omnis moriar
Nemrégiben egyébként itt a tanáriban találkoztam ezzel a kedves ismerősömmel. Nem személyesen, hanem teljesen véletlenül egy könyv lapjain fordítóként. Abban segített tehát, hogy megértsek valamit.
Miért mondom ezt a két dolgot? Az egyiket azért, mert sokszor érzem épületünk falai közt, hogy a tehetség, a siker valóban képes az emberrel feledtetni, hogy rá is vonatkozik az élet rendje. A másikat pedig azért, mert azt bizonyítja, hogy bizonyos dolgok megértésében nem csak azok tudnak segíteni, akikkel személyesen találkozunk.
Egy emlékmű mellett állunk most. Mindannyian tudjuk, hogy az elhunyt Apáczaisoknak állították. Mindannyian közel járunk és állunk hozzá naponta. Fizikai értelemben. De vajon mennyire állnak ők közel hozzánk? Szellemi értelemben.
Ilyenkor, halottak napja környékén hozzátartozóira emlékezik az ember. És ők vajon nem tartoznak hozzánk? Vagy még inkább: mi nem tartozunk nekik? De igen. Ezért kell keresnünk az alkalmakat, hogy tartozásunkból megadhassunk valamit. Ilyenkor például a tiszteletet.
Persze sokakat közülük talán nem is ismertünk. De tudhatunk róluk. És tudhatunk tőlük. Ezzel a tudással is tartozunk. Mert az élet rendje szerint mi sem örökbe kapjuk azt. Kamatoztatnunk kell azt és tovább kell adnunk.
Ismerni és tudni egyébként nem is olyan nagy különbség. Sok nyelvben nem is két, hanem egy és ugyanaz az ige fejezi ki a kettőt. A tanítás esetében, tehát ezen épület falai közt, a magyarban is ez a helyzet: tudást vagy ismeretet adunk át, szerzünk. És szerzünk ezáltal ismeretségeket, ismertséget, sőt elismertséget.
Persze minderre mondhatjuk, hogy csak játék a szavakkal. Igen, részben az, de nem egészen. Mert tanítani, tanulni, megismerni, ismerkedni játékosan is lehet. Mint ahogy a halál gondolatával is el kell időnként játszani, mert nekünk nincs szolgánk, aki a fülünkbe súgja azt.
Csak egy latin mondat van itt a falon, ami mellett naponta elmegyünk, vagy megállunk. Ne menjünk el mellette teljesen. Ha nem is vagyunk jártasak a latin nyelvben, de ide bejáratosak vagyunk, tudhatjuk, hogy mit jelent. Ismerhetünk sokakat, akik segíthetnek megértésében.
De ha a jelentést nem is ismerjük, a jelentőségével még tisztában lehetünk. Mert mi van a felirat mögött? Fizikai értelemben a tanári szoba. Szellemi értelemben pedig azok (tanárok és diákok egyaránt), akik egykor bejáratosak voltak ide. És ma is azok, hiszen szellemiségük most is itt van. Talán egy könyv lapjain találkozunk velük, vagy egy ismerősünktől hallunk róluk, vagy talán személyes ismerősként idézzük fel őket emlékezetünkben.
