Jankovics László halottak napi beszéde.

Naponta többször sietünk el itt, e márványtábla előtt. Megyünk a konyhába, megyünk a titkárságra, igazgatóságra, a lifthez, néha futunk is, ha itt ér minket a csengő. Diákjaink itt várnak ránk, a szülők, vendégek mind itt haladnak el. Még a karácsonyfát is itt állítjuk fel. Alighanem ez az egyik legforgalmasabb folyosószakasz. Évente egyszer viszont ünnepelni jövünk ide, ilyenkor szoktuk alaposabban megszemlélni ezt az emlékművet, ilyenkor elmélkedünk különös üzenetén. A harangláb stílusa iskolánk névadójának szülőföldjét idézi. A latin mondat szinte arcátlan bátorsággal hirdeti: „nem halok meg egészen”. Pontosabban: „nem fogok egészen meghalni”. E szavakkal emlékezünk meg elhunyt társainkról: kollégákról, diákokról. Talán meghalljuk a márványba fagyott lélekharang hangját: ez a néma zengés más, mint a rohanásra ösztönző csengő.

Horatius ódáinak három könyvével a költészet máig felülmúlhatatlan csúcsát teremtette meg. A három kötetet záró műben olvashatjuk az idézett szavakat. Maga az óda így kezdődik: „megalkottam ércnél maradandóbb emlékművemet”. Horatius bizonyított, zsenialitása tényleg részben halhatatlanná tette őt. Vannak és voltak zsenik itt is, az Apáczaiban, tanárok és diákok egyaránt, nekik is sikerülhet, talán sikerült is. De nekünk? A többségnek?

Ugyan milyen emlékművet alkothatott magának az a Paróczai András, aki évfolyamtársam volt, és húsz éve, az érettségi után a nyári szünetben, épp a „nagybetűs” küszöbére lépve autóbalesetben halt meg? Vagy Tolnay Kata, kedves osztálytársam, a geológus, akit barátaival három éve lavina sodort el a Himalája egyik feltérképezetlen csúcsa alatt, ahová már nem jutott fel. Pedig várta volna őket az elsők dicsősége, valamennyi a horatiusi halhatatlanságból. Azt mondják a bölcsek: az életet nem években kell mérni, hanem tartalomban. Andrást nem ismertem. Katának nagyon sokat köszönhetek: szenvedélyes tájfutóként rengeteg plusz osztálykirándulást szervezett, még érettségi után is. Ezeken az utakon döbbentem rá a természet katartikus szépségére, a belőle fakadó mámor életem egyik erőforrása lett.

Néhai matematikatanárom, idősebb Tóth Attila tanár úr emlékműve számomra múlhatatlan. Ő volt az Ember, nagy E-vel. Akárcsak Arisztotelész, a padok között sétálva tanított. Az egyiken ottmaradt előző óráról a Hamlet. Fölkapta, olvasni kezdte, hangosan. Profi előadást, igazi színészi produkciót hallhattunk. Időnként megállt, megismételt egy-egy mondatot, ízlelgetve. „Hallják, hallják, milyen szép?” – kérdezte. „Tudják, milyen a jó vers?” Mindenki lázasan töprengett valamilyen irodalomtudományos definíción, de megelőzött minket: „Az a jó vers, amit ha olvasnak, érzik, hogy bizseregni kezd a gerincüknél, aztán végigfut az ujjuk hegyéig. Ilyen a jó vers.”. Ez 1989-ben volt, Amerikában akkor forgatták a Holt költők társaságát.

Halottak napja (2012. október 27.)

Halottainkról megemlékezni szinte egyidős emberi mivoltunkkal. Az antik világban igen súlyos büntetés volt a „damnatio memoriae”, az emlékezet elátkozása. Akit erre ítéltek, annak emlékét kitörölték a közösség tudatából. Ha neve kőbe vésve ott állt valamely középület feliratán, akkor azt lecsiszolták, nyomát is eltüntették. Augustus császár így törölte ki az emberiség emlékezetéből Cornelius Gallust, a költőt, Horatius és Vergilius barátját, akit mindketten náluknál tehetségesebbnek tartottak. És Gallustól egyetlen verssort sem ismerünk.

Horatius említett ódájában a „nem halok meg egészen” után pár sorral megadja a halhatatlanság módját: „beszélni fognak rólam”. Tehát a halhatatlanság záloga a kollektív emlékezet. Ha olyanok is beszélnek róla, akik már személyesen nem ismerték.

Amikor mi itt elhunyt társaink emlékét ápoljuk, valójában halhatatlanságukat biztosítjuk. Valójában nem miattuk, hanem értük vagyunk itt.

Horatiusnak nem voltak illúziói, ez a halhatatlanság nem az az örök élet, amelyről pár évtizeddel később Krisztus beszél. „Pulvis et umbra sumus – por és árnyék vagyunk”, mondja Horatius. Ebből fakad, és csak így érthető helyesen a „Carpe diem!”.

Amikor itt emlékezünk, menthetetlenül szembekerülünk saját eljövendő halálunkkal is. És most vigasztalódjunk. Mert amikor egy másik márvány- vagy gránittáblára majd a mi nevünket vésik, értünk fog szólni ez a néma harang. Ahogy mi most emlékezünk, ránk is fognak emlékezni a társaink. Mert közösség vagyunk, élők és holtak: apáczaisok, tanárok, diákok.

Jankovics László

A legfrissebb cikkek a rovatban

Minden színből hozott a magyar csapat az 50. Nemzetközi Kémiai Olimpiáról

Az 50. Nemzetközi Kémiai Olimpiát rendhagyó módon két helyszínen rendezték meg. Ennek okairól és a magyar csapat fantasztikusan jó eredményeiről az ezüstérmes Botlik Bence Béla számolt be a Meridiánnak.

Elismerések és kitüntetések

Rövid tájékoztató a Versenygyőztesek Gálájáról, az Apáczai Közösségi Díj átadásáról és a Köznevelési Bizottság által szervezett pedagógusnapi ünnepségről.

Terepgyakorlaton a 10. évfolyam

Június első napjaiban iskolánk huszonegy kalandos kedvű tízedikes diákja és kísérőtanáraik Sebőné Bagdi Ágnes és Gál Ildikó tanárnő, valamint Sebő Péter tanár úr indult útnak meghódítani a Magas-Tátra csúcsait.

Kirándulás a HVG szerkesztőségébe

A pályaorientációs nap keretein belül a HVG szerkesztőségébe nyerhettünk betekintést.

Élménybeszámoló az Anatómiai Múzeumban tett látogatásról – pályaorientációs nap

Először Dr. Barna János, a SOTE Anatómiai Intézetének oktatója kalauzolt bennünket és mesélt az egyetemi oktatásról itthon és külföldön. Utána Vidra Veronika, a múzeum munkatársa tartott tárlatvezetést és mutatta be a különböző preparátumokat. Végül Dr. Dobolyi Árpád (a 11.C-s Dobolyi Zsófia édesapja) az Anatómai Könyvtárban mesélt nekünk röviden szintén az egyetemi képzésről és a kutatói pályáról.