Tízórai | Aktuális témák

Halottak napja (2012. október 27.)




A cikk linkje:
2012. november 20. | utolsó módosítás: 2016. február 8., 17:06
Ez a cikkünk több, mint fél éve lett elhelyezve az oldalon.
A tartalma azóta elavulhatott!

Jankovics László halottak napi beszéde.

Naponta többször sietünk el itt, e márványtábla előtt. Megyünk a konyhába, megyünk a titkárságra, igazgatóságra, a lifthez, néha futunk is, ha itt ér minket a csengő. Diákjaink itt várnak ránk, a szülők, vendégek mind itt haladnak el. Még a karácsonyfát is itt állítjuk fel. Alighanem ez az egyik legforgalmasabb folyosószakasz. Évente egyszer viszont ünnepelni jövünk ide, ilyenkor szoktuk alaposabban megszemlélni ezt az emlékművet, ilyenkor elmélkedünk különös üzenetén. A harangláb stílusa iskolánk névadójának szülőföldjét idézi. A latin mondat szinte arcátlan bátorsággal hirdeti: „nem halok meg egészen”. Pontosabban: „nem fogok egészen meghalni”. E szavakkal emlékezünk meg elhunyt társainkról: kollégákról, diákokról. Talán meghalljuk a márványba fagyott lélekharang hangját: ez a néma zengés más, mint a rohanásra ösztönző csengő.

Horatius ódáinak három könyvével a költészet máig felülmúlhatatlan csúcsát teremtette meg. A három kötetet záró műben olvashatjuk az idézett szavakat. Maga az óda így kezdődik: „megalkottam ércnél maradandóbb emlékművemet”. Horatius bizonyított, zsenialitása tényleg részben halhatatlanná tette őt. Vannak és voltak zsenik itt is, az Apáczaiban, tanárok és diákok egyaránt, nekik is sikerülhet, talán sikerült is. De nekünk? A többségnek?

Ugyan milyen emlékművet alkothatott magának az a Paróczai András, aki évfolyamtársam volt, és húsz éve, az érettségi után a nyári szünetben, épp a „nagybetűs” küszöbére lépve autóbalesetben halt meg? Vagy Tolnay Kata, kedves osztálytársam, a geológus, akit barátaival három éve lavina sodort el a Himalája egyik feltérképezetlen csúcsa alatt, ahová már nem jutott fel. Pedig várta volna őket az elsők dicsősége, valamennyi a horatiusi halhatatlanságból. Azt mondják a bölcsek: az életet nem években kell mérni, hanem tartalomban. Andrást nem ismertem. Katának nagyon sokat köszönhetek: szenvedélyes tájfutóként rengeteg plusz osztálykirándulást szervezett, még érettségi után is. Ezeken az utakon döbbentem rá a természet katartikus szépségére, a belőle fakadó mámor életem egyik erőforrása lett.

Néhai matematikatanárom, idősebb Tóth Attila tanár úr emlékműve számomra múlhatatlan. Ő volt az Ember, nagy E-vel. Akárcsak Arisztotelész, a padok között sétálva tanított. Az egyiken ottmaradt előző óráról a Hamlet. Fölkapta, olvasni kezdte, hangosan. Profi előadást, igazi színészi produkciót hallhattunk. Időnként megállt, megismételt egy-egy mondatot, ízlelgetve. „Hallják, hallják, milyen szép?” – kérdezte. „Tudják, milyen a jó vers?” Mindenki lázasan töprengett valamilyen irodalomtudományos definíción, de megelőzött minket: „Az a jó vers, amit ha olvasnak, érzik, hogy bizseregni kezd a gerincüknél, aztán végigfut az ujjuk hegyéig. Ilyen a jó vers.”. Ez 1989-ben volt, Amerikában akkor forgatták a Holt költők társaságát.


Halottak napja (2012. október 27.)

Halottainkról megemlékezni szinte egyidős emberi mivoltunkkal. Az antik világban igen súlyos büntetés volt a „damnatio memoriae”, az emlékezet elátkozása. Akit erre ítéltek, annak emlékét kitörölték a közösség tudatából. Ha neve kőbe vésve ott állt valamely középület feliratán, akkor azt lecsiszolták, nyomát is eltüntették. Augustus császár így törölte ki az emberiség emlékezetéből Cornelius Gallust, a költőt, Horatius és Vergilius barátját, akit mindketten náluknál tehetségesebbnek tartottak. És Gallustól egyetlen verssort sem ismerünk.

Horatius említett ódájában a „nem halok meg egészen” után pár sorral megadja a halhatatlanság módját: „beszélni fognak rólam”. Tehát a halhatatlanság záloga a kollektív emlékezet. Ha olyanok is beszélnek róla, akik már személyesen nem ismerték.

Amikor mi itt elhunyt társaink emlékét ápoljuk, valójában halhatatlanságukat biztosítjuk. Valójában nem miattuk, hanem értük vagyunk itt.

Horatiusnak nem voltak illúziói, ez a halhatatlanság nem az az örök élet, amelyről pár évtizeddel később Krisztus beszél. „Pulvis et umbra sumus – por és árnyék vagyunk”, mondja Horatius. Ebből fakad, és csak így érthető helyesen a „Carpe diem!”.

Amikor itt emlékezünk, menthetetlenül szembekerülünk saját eljövendő halálunkkal is. És most vigasztalódjunk. Mert amikor egy másik márvány- vagy gránittáblára majd a mi nevünket vésik, értünk fog szólni ez a néma harang. Ahogy mi most emlékezünk, ránk is fognak emlékezni a társaink. Mert közösség vagyunk, élők és holtak: apáczaisok, tanárok, diákok.

Jankovics László




A legfrissebb cikkek a rovatban

Ludicrum et Scientiam Season 2

A LeS idén is visszatér megújult témákkal, új előadókkal!

Molecular Frontiers Konferencia: Fehérjék a gyógyszerkutatásban

Az idén ősszel Budapesten az ELTE-n és az az MTA TTK-n került megrendezésre a Molecular Frontiers Alapítvány nemzetközi konferenciája a „Fehérjék a gyógyszerkutatásban” című tudományos szimpózium.

Üdv, Gólyák!

Régi tervünket valósítottuk meg azzal, hogy a nyár folyamán elkészítettünk egy olyan oldalt a Gólyák számára, mely segíthet az eligazodásban.

Az Apáczai elesett – ablakcsere képeken és videókon

Képeket és videókat nézhetsz az Apáczaiban folyó ablakcseréről.

Sporttábor Tiszainokán 2017

Mint minden évben, idén is megrendezésre került a nyári szünet első hetében a sporttábor Tiszainokán.

MERIDIÁN – az apáczaisok hírportálja
KÖZÖSSÉGI OLDALAINK:

 Facebook
 Twitter
 Instagram
 YouTube
ALMA MATER:


Impresszum | Médiaajánlat | Jogok | Adatvédelem | Technikai háttér
2002-2017 MERIDIÁN. Minden jog fenntartva. A weboldal tartalmának másodközlése, felhasználása csak a készítők engedélyével lehetséges.