|
|
2012. október 26. | utolsó módosítás: 2020. szeptember 26., 02:35
Dr. Siposs András 2007. október 27-i halottak napi beszéde. (A beszéd szövegét 2007-ben nem szereztük meg, idén kaptuk a tanár úrtól.)
Tisztelt jelenlévők: hozzátartozók, munkatársaim, diákok!
Emlékezni gyűltünk össze. Elhunyt apáczaisokra: tanárokra, dolgozókra, diákokra. És ez emlékezés élőknek és holtaknak egyaránt sokat jelent. A már eltávozottak ennek révén élnek tovább: emlékeinkben, hagyományainkban, életünkben bennünk. A még ittlévők pedig ezen emlékezés révén tudják elhelyezni magukat: kik ők, hová tartoznak, honnan is jönnek és talán, hogy hová is tartanak.
Esetleg nem mindnyájan tudják, tudhatják, ki vagyok, ezért illendő bemutatkoznom: Siposs András vagyok, az iskola viszonylag új tanára. Mindössze második éve tanítok itt. Hogy ennek ellenére miért engem ért az a tisztesség, hogy a mai beszédet megtartsam? Talán azért, mert kapcsolatom az iskolával ennél sokkalta régebbi: 8 éven át, 5. általánostól érettségiig ide jártam igaz, ennek több mint három évtizede. De nemcsak régi ez a kötődés, hanem valóban ezer szálú is: itt végeztem gyakorlótanításomat mindkét tárgyamból (matematikából és fizikából), két testvérem is ide járt, az érettségi után évekig voltam még aktív részese az itteni diákéletnek, s később például éppen volt osztályfőnökömmel dolgozhattam együtt egy tankönyvírás során. Egyszóval: az alma mater mindvégig folyamatosan jelen volt az életemben (talán egy kicsit én is az övében), a távollét ideje alatt is s így nyomon követhettem számtalan tagjának sorsát, élőkét és holtakét egyaránt.
Szó szerint a torkomban dobogott a szívem, amikor tavaly szeptemberben elkezdtem itt tanítani, újra nap mint nap a régi falak között járni-kelni. Higgyék el nekem, sem szaktárgyaim, sem egyéni habitusom miatt nem vagyok különösebben fogékony az ezotériára, de éreztem régi tanáraim és diáktársaim felém áradó figyelmét és erőt merítettem szellemi jelenlétükből. Szinte a hátamon érzem valamennyiük még itt és már odaát lévők tekintetét, hogy képes vagyok-e továbbadni valamit az általuk is épített, gazdagított hagyományból, hozzátenni a magam szerény tégláját az Apáczai immár több mint 50 éve épülő szellemiségéhez.
Hihetetlen elődök nyomában kell járnunk és helytállnunk tanároknak, diákoknak egyaránt. Fantasztikus formátumú egyéniségek tanítottak és tanultak itt az elmúlt évtizedekben, és közülük milyen sokan már csak az emlékezetünkben élnek. Csak ha a saját egykori tablóm előtt megállok, arról már 9 volt tanáromat és 2 volt osztálytársamat csak ott láthatom képen, élőben soha többé. És a többi tablóról is fájóan sok régi kedves arc tanár és diák tekint le, aki már nincsen közöttünk. Micsoda tantestület és micsoda diáksereg gyűlik az égi Apáczai tanári termeiben!
Sokféle visszaemlékezés látott már napvilágot és van forgalomban az Apáczai elmúlt ötven-egynéhány évéről: az itt tanítókról, tanulókról, dolgozókról, élőkről-holtakról. Annyi mindenesetre leszűrhető belőlük, hogy nem voltunk egyformák. Kifejezetten sokszínű szálak alkotják a hagyomány fonalát; sőt voltak bizony ellentétek is a katedra különböző, vagy akár azonos (bármelyik azonos!) oldalán állók között. De mivel életünk át- meg átszőtte egymásét, ezt békévé oldja az emlékezet. Kezdésként ugyan csak a beiskolázás, a munkahelykeresés vak véletlene sodorta egymás mellé a párhuzamosan futó életeket. De aztán akik éveket töltöttek együttmunkálkodással akár a katedra különböző, akár azonos (bármelyik azonos!) oldalán , azok nyomot hagytak egymáson. Nem pusztán szemlélői, tanúi voltunk, lettünk egymás életének, hanem részesei, alakítói. Személyiségünk nagy kirakósjátékának egy-egy darabkája így származik volt diáktársainktól, tanárainktól, diákjainktól, tanártársainktól. És ez letagadhatatlan, eltéphetetlen köteléket jelent. Mint ahogy a sokszínűség mellett néhány alapvető közös tulajdonság összeköti valamennyi egykorvolt tanárunkat és diákunkat: a tudás és a teljesítmény megléte, elvárása, az arra való törekvés; a minőség tisztelete, az igényesség; a tudás átadása és megszerzése során tanúsított elkötelezettség, odaadás, alázat ezek alkotják az emlékezés gerincét. És mindezt megannyi egyéni mozdulat, hangsúly, szófordulat, színes kis történet teszi élővé. Mert bár a holtakra emlékezni gyűltünk itt össze, úgy gondolom, hogy mindaz, amit ránk hagytak személyiségükből és munkájukból, az igenis a mai napig élő, eleven, és együttesen alkotja mindazt a nehezen körülírható, magyarázható, inkább csak érezhető valamit, amit úgy hívunk: az Apáczai.
Felemelő és megindító érzés (és egyben súlyos feladat!) ekkora elődök utódainak, s az egymásra épülés folyamában szerencsés módon még társainak is tudhatni, nevezhetni magunkat. Eleink tanáraink, diákjaink, az iskolai más dolgozói tisztességgel elvégezték, ami rájuk szabatott. Most rajtunk, élőkön a sor: méltán és méltón emlékezzünk rájuk, élő testamentumként tartsuk meg és gazdagítva adjuk tovább az általuk ránk hagyottakat. Úgy járjunk-keljünk e folyosókon, úgy tanuljunk, tanítsunk, dolgozzunk, éljünk e falak között, hogy az utánunk jövők méltán és méltón emlékezhessenek majd ránk is, és mondhassák: non omnis moriar.
2023. június 6.
A terepgyakorlat négy napja során bejártuk Európa legnagyobb földalatti kanyonját a Szlovén-karszton a Škocjan-barlangban, majd az Adriai-tenger északi partvidékét Gradótól (Olaszország) Portorožig (Szlovénia).
2023. május 17.
Idén is sikeresen térhetett vissza az apáczais csapat a Pakson rendezett XXVI. Szilárd Leó Fizikaverseny döntőjéről.
2023. április 13.
„14 napi élelmet, továbbá legfeljebb 50 kg-os poggyászt, amelyben az ágyneműk, takarók, matracok súlya is benne foglaltatnak, vihetnek magukkal. Pénzt, ékszereket, arany- és más értéktárgyakat nem.”
2023. március 31.
Az Apáczai Támogatói Bál 2023. március 25-én került megrendezésre, ahol Szilágyi Zsófiától hangzott el a bált megnyitó beszéd. A fotókat Veres Regina készítette.
2023. február 24.
C. F. – írta a nevéhez Mindszenty József esztergomi érsek, amikor aláírta az első vallomásait az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) börtönében 1948 végén. Amikor Rákosi Mátyás megkérdezte Péter Gábort, hogy tudja-e, mit is jelent ez, az ÁVH vezetője annyit válaszolt: „valami vallási marhaság”. Rákosi azonban tudta, hogy a C. F. a „coactus feci” rövidítése, vagyis „kényszerből tettem, kényszer hatása alatt tettem”. Mindszenty visszaemlékezéséből ismerjük, hogy amikor a kihallgatását levezénylő ávósok rájöttek a rövidítés valódi jelentésére, agyba-főbe verték őt.