×
Ez a cikkünk több mint fél éve lett elhelyezve az oldalon. A tartalma azóta elavulhatott!
Dr. Siposs András 2007. október 27-i halottak napi beszéde.
(A beszéd szövegét 2007-ben nem szereztük meg, idén kaptuk a tanár úrtól.)
Tisztelt jelenlévők: hozzátartozók, munkatársaim, diákok!
Emlékezni gyűltünk össze. Elhunyt apáczaisokra: tanárokra, dolgozókra, diákokra. És ez emlékezés élőknek és holtaknak egyaránt sokat jelent.
A már eltávozottak ennek révén élnek tovább: emlékeinkben, hagyományainkban, életünkben – bennünk.
A még ittlévők pedig ezen emlékezés révén tudják elhelyezni magukat:
kik ők, hová tartoznak, honnan is jönnek – és talán, hogy hová is tartanak.
Esetleg nem mindnyájan tudják, tudhatják, ki vagyok, ezért illendő bemutatkoznom: Siposs András vagyok,
az iskola – viszonylag új – tanára. Mindössze második éve tanítok itt. Hogy ennek ellenére miért engem ért az a tisztesség,
hogy a mai beszédet megtartsam? Talán azért, mert kapcsolatom az iskolával ennél sokkalta régebbi:
8 éven át, 5. általánostól érettségiig ide jártam – igaz, ennek több mint három évtizede.
De nemcsak régi ez a kötődés, hanem valóban ezer szálú is: itt végeztem gyakorlótanításomat mindkét tárgyamból
(matematikából és fizikából), két testvérem is ide járt, az érettségi után évekig voltam még aktív részese az itteni diákéletnek,
s később például éppen volt osztályfőnökömmel dolgozhattam együtt egy tankönyvírás során.
Egyszóval: az alma mater mindvégig folyamatosan jelen volt az életemben (talán egy kicsit én is az övében),
a távollét ideje alatt is – s így nyomon követhettem számtalan tagjának sorsát, élőkét és holtakét egyaránt.
Szó szerint a torkomban dobogott a szívem, amikor tavaly szeptemberben elkezdtem itt tanítani,
újra nap mint nap a régi falak között járni-kelni. Higgyék el nekem, sem szaktárgyaim, sem egyéni habitusom miatt nem
vagyok különösebben fogékony az ezotériára, de éreztem régi tanáraim és diáktársaim felém áradó figyelmét és erőt merítettem
szellemi jelenlétükből. Szinte a hátamon érzem valamennyiük – még itt és már odaát lévők – tekintetét,
hogy képes vagyok-e továbbadni valamit az általuk is épített, gazdagított hagyományból,
hozzátenni a magam szerény tégláját az Apáczai immár több mint 50 éve épülő szellemiségéhez.
Hihetetlen elődök nyomában kell járnunk és helytállnunk – tanároknak, diákoknak egyaránt. Fantasztikus formátumú egyéniségek tanítottak
és tanultak itt az elmúlt évtizedekben, és közülük milyen sokan már csak az emlékezetünkben élnek.
Csak ha a saját egykori tablóm előtt megállok, arról már 9 volt tanáromat és 2 volt osztálytársamat csak ott láthatom képen,
élőben soha többé. És a többi tablóról is fájóan sok régi kedves arc – tanár és diák – tekint le, aki már nincsen közöttünk.
Micsoda tantestület és micsoda diáksereg gyűlik az égi Apáczai tanári termeiben!
Sokféle visszaemlékezés látott már napvilágot és van forgalomban az Apáczai elmúlt ötven-egynéhány évéről:
az itt tanítókról, tanulókról, dolgozókról, élőkről-holtakról. Annyi mindenesetre leszűrhető belőlük,
hogy nem voltunk egyformák. Kifejezetten sokszínű szálak alkotják a hagyomány fonalát; sőt voltak bizony ellentétek is a katedra különböző,
vagy akár azonos (bármelyik azonos!) oldalán állók között. De mivel életünk át- meg átszőtte egymásét, ezt békévé oldja az emlékezet.
Kezdésként ugyan csak a beiskolázás, a munkahelykeresés vak véletlene sodorta egymás mellé a párhuzamosan futó életeket.
De aztán akik éveket töltöttek együttmunkálkodással – akár a katedra különböző, akár azonos (bármelyik azonos!)
oldalán –, azok nyomot hagytak egymáson. Nem pusztán szemlélői, tanúi voltunk, lettünk egymás életének, hanem részesei, alakítói.
Személyiségünk nagy kirakósjátékának egy-egy darabkája így származik volt diáktársainktól, tanárainktól, diákjainktól, tanártársainktól.
És ez letagadhatatlan, eltéphetetlen köteléket jelent.
Mint ahogy a sokszínűség mellett néhány alapvető közös tulajdonság összeköti valamennyi egykorvolt tanárunkat és diákunkat:
a tudás és a teljesítmény megléte, elvárása, az arra való törekvés; a minőség tisztelete, az igényesség;
a tudás átadása és megszerzése során tanúsított elkötelezettség, odaadás, alázat – ezek alkotják az emlékezés gerincét.
És mindezt megannyi egyéni mozdulat, hangsúly, szófordulat, színes kis történet teszi élővé.
Mert bár a holtakra emlékezni gyűltünk itt össze, úgy gondolom, hogy mindaz, amit ránk hagytak személyiségükből és munkájukból,
az igenis a mai napig élő, eleven, és együttesen alkotja mindazt a nehezen körülírható, magyarázható, inkább csak érezhető valamit,
amit úgy hívunk: „az Apáczai”.
Felemelő és megindító érzés (és egyben súlyos feladat!) ekkora elődök utódainak, s az egymásra épülés folyamában szerencsés módon még
társainak is tudhatni, nevezhetni magunkat. Eleink – tanáraink, diákjaink, az iskolai más dolgozói – tisztességgel elvégezték,
ami rájuk szabatott. Most rajtunk, élőkön a sor: méltán és méltón emlékezzünk rájuk,
élő testamentumként tartsuk meg és gazdagítva adjuk tovább az általuk ránk hagyottakat.
Úgy járjunk-keljünk e folyosókon, úgy tanuljunk, tanítsunk, dolgozzunk, éljünk e falak között,
hogy az utánunk jövők méltán és méltón emlékezhessenek majd ránk is, és mondhassák: non omnis moriar.
dr. Siposs András
A terepgyakorlat négy napja során bejártuk Európa legnagyobb földalatti kanyonját a Szlovén-karszton a Škocjan-barlangban, majd az Adriai-tenger északi partvidékét Gradótól (Olaszország) Portorožig (Szlovénia).
Idén is sikeresen térhetett vissza az apáczais csapat a Pakson rendezett XXVI. Szilárd Leó Fizikaverseny döntőjéről.
„14 napi élelmet, továbbá legfeljebb 50 kg-os poggyászt, amelyben az ágyneműk, takarók, matracok súlya is benne foglaltatnak, vihetnek magukkal. Pénzt, ékszereket, arany- és más értéktárgyakat nem.”
Az Apáczai Támogatói Bál 2023. március 25-én került megrendezésre, ahol Szilágyi Zsófiától hangzott el a bált megnyitó beszéd. A fotókat Veres Regina készítette.
C. F. – írta a nevéhez Mindszenty József esztergomi érsek, amikor aláírta az első vallomásait az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) börtönében 1948 végén. Amikor Rákosi Mátyás megkérdezte Péter Gábort, hogy tudja-e, mit is jelent ez, az ÁVH vezetője annyit válaszolt: „valami vallási marhaság”. Rákosi azonban tudta, hogy a C. F. a „coactus feci” rövidítése, vagyis „kényszerből tettem, kényszer hatása alatt tettem”. Mindszenty visszaemlékezéséből ismerjük, hogy amikor a kihallgatását levezénylő ávósok rájöttek a rövidítés valódi jelentésére, agyba-főbe verték őt.