Ajánló | Zene

Tankcsapda: Mindenki vár valamit, Thom Yorke: The Eraser, Kiscsillag: The Greatest Hits Vol. 1




A cikk linkje:
2007. február 19. | utolsó módosítás: 2016. február 8., 17:06
Ez a cikkünk több, mint fél éve lett elhelyezve az oldalon.
A tartalma azóta elavulhatott!

Rendhagyó tripla kritika: Tankcsapda, Thom Yorke és Kiscsillag egyben.

Étkezési

Harmadik próbálkozásra sikerült végighallgatnom a Tankcsapda Mindenki vár valamit című lemezét, melyet őszintén szólva nem tudom elképzelni, ki várhatott az együttes tagjain kívül, de ez a produktum színvonalának tekintetében nem is számít. Mert ugye amíg az ember rendszerváltáskori ellenálló minimalista pánkzenekart csinál, lásd korai Csapda, majd magyar Metallicaként próbálja betölteni a kilencvenes évek közepén kínosan tátongó hardrockzenei űrt a hazai piacon, rendben is van ez a fajta zene. De onnantól, hogy a zenekar (szigorúan jobbhíján) kultikus rockakármi lesz országszerte és tizenkettőtől tizennyolc évig, illetve negyventől fölfelé már kínos is, ha valaki nem a rajongójuk, eszükbe kéne, hogy jusson, hogy ez a státusz bizonyos elvárásokkal is jár.

Amíg ugyanis őszintén minimalista egy ilyen háromakkordos zenekar – gondoltam én –, egész jól áll, de a Tankcsapda ennél többre hivatott. Nos, az előző hanganyag (mely annyira maradandónak bizonyult, hogy lányos zavaromban még a címe se jut eszembe, annyit pedig nem ér, hogy megkeressem a polc legalján) és az új tekintetében rájöttem, hogy ezek az emberek tényleg ennyire primitívek. Lukács László szövegvilága az együttes alakulása óta mit sem változott, maximum annyiban, hogy ami akkor menőnek hatott (?) (drog, szex, másnaposság, rohadt gonosz média és kapitalizmus és általában politika) most már ebben az emelkedett formában, mint például: „A lélek tele van sírással, / komputeres írással, / Programozott érvekkel, / elpazarolt évekkel, / A lélek tele van bánattal / A benned élő állattal, / Addig kell harcolni, amíg élsz” vagy „Nekem már nem kell semmi, / hagyjatok békén, ennyi! / Nem kell levél, nem kell bélyeg, / hagyjátok, hogy végre éljek!” egyszerűen szánalmas.

A zenéről nincs mit írni, mivel ahhoz zene kéne. Nagy kár sokunk fiatalságának bálványaiért, akik ma kábé olyanok, mint amikor egy menő amerikai cég piacra dob egy dizájnosan csomagolt új terméket, „étkezési trágya” felirattal.

Ínyencség – a nem nagy számok törvénye

Mit szoktunk várni egy szólólemeztől? Elsősorban valami olyat, ami nem férhetett rá a zenész zenekarának hanghordozóira. Valami különöset és szokatlant. Ez hatványozottan igaz a progresszív rock egyik legnagyobb alakjának, Thom Yorke-nak az esetében is. Nem kívánom ezt a kevés helyet a Radiohead szokásos bemutatásával elpazarolni, tessék meghallgatni inkább. Aki azonban tudja, mit jelent a zenetörténelemben a Radiohead munkássága, már a Thom Yorke név és a szólólemez szó egy mondatban említésétől lázba jön – joggal. Pedig nem nagy szám ez a lemez, legalábbis technikailag, gyakorlatilag egy jobban felszerelt laptoppal és a világ egyik legkarakteresebb, legmegigézőbb, legnagyszerűbb énekhangjával előállítható. Akkor viszont mitől ilyen jó? Hát igen, a titok a muzikalitásban, az arányérzékben rejlik. Thom Yorke jó ösztönnel és főleg jó füllel választja meg a szükséges hangszíneket, harmóniákat és ritmusokat, melyeket magától értetődően bonyolít meg hajmeresztő virtuozitással használt, egyszerűbb-bonyolultabb effektjeivel. A leglényegesebbnek tűnő kérdést azonban nem lehet megkerülni: jobb vagy több ez az anyag, mint egy Radiohead-album? Nem. Nagyjából annyival kevesebb, amennyivel kevesebb Radiohead-tag dolgozik rajta. Jók az ötletek, érdekes a hangzás, tetszetősek a dallamok, minden a helyén van, de mégis hiányzik az a szikra, amitől Radiohead lesz a dolog. Szóval akik az együttes új albumát várják, várjanak még egy kicsit tovább, ez az anyag úgysem enyhíti az étvágyukat. Viszont nem is ez a célja. Olyan a The Eraser, amilyennek egy szólólemeznek lennie kell. Jó. Zenei ínyencek gyűjteményének kötelező és elhagyhatatlan alkotója.

Csupasz vidámság

Leszek annyira rendes az olvasóval, mint egy cikkel feljebb, a Kiscsillag agyonkoptatott történetét se mesélem el újra. A lényeggel kezdeném: ez a lemez a magyar rockzene legjobb debütáló lemezei közül való. Ez nem is csoda, hiszen a zenekartagok egyikének sem ez az első lemeze, csak így, Kiscsillagként. Ez lehet talán az együttes legnagyobb fegyverténye, hogy nem ideges és kizárólag a csajozásra koncentráló, tesztoszteronrobbanásos kamaszok, hanem a negyven felé robogó, érett, kiforrott zenészek alkotják. És, bár ez a zenei megvalósítást tekintve kétség kívül előny, legnagyobb meglepetésemre a motivációban is az. Vegyük például (most kivételesen nem Lovasit, akiről annyian megírták már, hogy a Kiscsillagtól tért vissza belé a lélek, hanem) Ózdi Rezsőt vagy Brautigam Gábort, akiken nem csak látszik, de a lemezen is hallatszik az az elementáris erejű felszabadult vidámság, amit ez az együttes képvisel. Ez örömzene. Igazi, egyszerű, felszabadult és zeneileg legalább olyan „csupasz”, mint a kilencvenes évek elejének Kispál és a Borza. Az Állnak a férfiak, a Feketemosó, a Menetszél, a Tűkön táncol, a klipes Ha én lennék és a Kockacukor, nem is beszélve a Hú de sötétről és a… Kell némi önfegyelem ahhoz, hogy „a kedvenc dalaim” címszó alatt ne másoljam be a komplett tarcklistet. Nem szeretnék elfogult lenni, szívesen belekötnék valamibe és nagy nehezen egy negatívumot találtam is, nevezetesen az I was tought to Russian in the School című dalt, amelyben a muzikalitás háttérbe szorul Rátgéber László és Lovasi András barátsága mögött. A demóverzióban még magyar szövegű, Sószsák című számot egyszerűen szétbarmolja a kosáredző ordibálása, ami bár vicces és jópofa lehet egy koncerten vagy egy céges bulin, egy lemezhez azért talán még nem elég. Végezetül a borító: mit is mondhatnék… telitalálat, ha ennyi elfogultsággal még szabad élnem. Telitalálat az egész CD, ha még ennyivel is.

Nyerges Gábor Ádám




A legfrissebb cikkek a rovatban

Túlélés Szarajevóban – barátság a háború idején

A Centropa Alapítvány szeretettel meghívja az érdeklődőket a Túlélés Szarajevóban – barátság a háború idején című kiállításának megnyitójára.

A KOMA Bázis novemberi programajánlója

A közösségi színház mint működési forma lényege, hogy a körülöttünk élő, civil lakosságot vonjuk be az előadások, színházi események létrehozásába, akár mint szereplő, akár mint író vagy háttérmunkás.

KOMA Bázis közösségi színház

A közösségi színház mint működési forma lényege, hogy a körülöttünk élő, civil lakosságot vonjuk be az előadások, színházi események létrehozásába, akár mint szereplő, akár mint író vagy háttérmunkás.

Az eltűnés sorrendjében

Az elzárt, apró településen élő nyárspolgár, az utakat karbantartó Nils (Stellan Skarsgard) életét szörnyű tragédia rázza meg: egyetlen fiát holtan találják. A kétségbeesett apa a kezdetektől fogva azt gyanítja, hogy gyermeke gyilkosság áldozata lett…

Imprimatur, Veritas, Secretum, Mysterium

Rita Monaldi és Francesco Sorti olasz (jelenleg Bécsben élő) író házaspár munkái a történelmi regények legújabb és legnépszerűbb darabjai.

MERIDIÁN – az apáczaisok hírportálja
KÖZÖSSÉGI OLDALAINK:

 Facebook
 Twitter
 Instagram
 YouTube
ALMA MATER:


Impresszum | Médiaajánlat | Jogok | Adatvédelem | Technikai háttér
2002-2017 MERIDIÁN. Minden jog fenntartva. A weboldal tartalmának másodközlése, felhasználása csak a készítők engedélyével lehetséges.