Tízórai | Aktuális témák

Megemlékezés halottainkról (2004. október 29.)




A cikk linkje:
2004. november 12. | utolsó módosítás: 2016. február 8., 17:06
Ez a cikkünk több, mint fél éve lett elhelyezve az oldalon.
A tartalma azóta elavulhatott!

Iskolánkban október 29-én tartották a halottak napi megemlékezést, amelyen Szőke Ágnes mondott beszédet.

Tisztelt megemlékezők!

Olyan az emberi élet, mint a tengeren hánykolódó hajó, olyan kicsi és olyan törékeny. Ezt már az ókori emberek is átérezték; költeményében megfogalmazta görögül pl. Alkaiosz, latinul Horatius. Az azóta eltelt időben végtelen sokan említették, fogalmazták újra ezt a hajó-hasonlatot, de Petőfi az, aki kapaszkodónak egy reménysugárt is hozzátesz:

„Emlékezet!
Te, összetört hajónk egy deszkaszála,
Mint a hullám és szél viszálya,
A tengerpartra vet…”


Non omnis moriar

Milyen igaza van! Az a tengernyi esemény, aminek életünk során részesei leszünk, az ellenszélben, az idő múlásában feledésbe merül, elmúlik életünkkel együtt, de felszínre jöhet, a megmaradás partjára vetődhet egy-egy emlék…

Milyen nagyszerű dolog is az emlékezés! Mennyire emberi és milyen vigasztaló arra gondolni, hogy addig él az ember, amíg emlékeznek rá! Így van ez azokkal is, akiket ismertünk, szerettünk, és így lesz ez majd mivelünk is.

Non omnis moriar! Nem halok meg egészen! – szólnak reménykedve hozzánk Horatius szavaival azok, akik itt, ezen a helyen jöttek, mentek, dolgoztak, tanultak és már nincsenek az élők soraiban. Sokan közülük fel-felbukkannak gondolatainkban nekünk, akik még ismertük őket. Legyen szabad most róluk néhány emlékképet felvillantanom.

Szinte látom Varga Ernő tanár urat, aki a maga képzettségével, intelligenciájával át kellett, hogy élje a megbénulást, és utána hihetetlen akaraterővel tanult újra beszélni, és megbékélve, sőt: boldogan újságolta épp ezen a helyen, ahol most állok, hogy már mi mindent tud újra kimondani…

Szinte hallom, ahogy Zarándi Magdi néni, a tornatanárnő, aki – mikor két ballábas tanítványomat próbáltam mentegetni előtte, – könnyes szemmel mondta: neki minden gyerek egy csoda! Az, hogy él, hogy mozog keze, lába; ehhez képest mit számít, hogy leveri a lécet?

Ugyancsak ő, mikor két rákműtét után kezdett franciát tanulni, csodálkozásomra ezt mondta:

„Miért? Hát nem mindenki a halála előtt tanul nyelvet?”

Sorstársa a leküzdhetetlen betegségben: Fabulya tanárnő, kollégáinak Teri, számomra felejthetetlen hangon kérte az utolsó érettségi találkozón, hogy minden jelenlevő diák meséljen magáról, mert őt nagyon érdekli a sorsuk, – nekem meg halkan odasúgta: és mert a legközelebbi találkozójukkor én már nem fogok élni.

Bíró Sándor tanár úr hogy szerette az ünnepeket! Apáczai-napokra, ballagásra mindig eljött, boldog volt, hogy hívtuk őt is, az öreg nyugdíjast, örült, hogy itt lehet, és boldogan bizonygatta: kellenek az ünnepek az embernek… Csak a temetésén tudtam meg, mennyire kevés jutott neki a szép napokból: nem beszélt nekünk az általa átélt harctéri borzalmakról, a hadifogolytáborban kivert fogairól, de harctéri hőstetteiről, késői kitüntetéséről sem.

A második folyosó emléktáblájának köszönhetően Vágó tanár úr életét és élete végét sokan ismerik.

Róla tényleg elmondhatjuk, hogy hivatása teljesítése közben érte a halál: éppen diákjait kísérte nyelvet gyakorolni, világot látni a tengeren túlra…

A könyvtár előtti folyosón néha szinte látom Mayer Gyula könyvtáros tanárt, ahogy a halála előtti délután éppen a könyvtárajtót zárja és azt mondja:

„Meg kellene mondani a fiataloknak, hogy az emberi kapcsolatok hullámtermészetűek: egy összezördülés miatt még nem kell elválni, szakítani, jóvátehetetlen dolgot művelni…”

A történelem-szertár előtt elmenve néha eszembe jut, ahogy Gábor Istvánné, sokak történelemtanára magára kapja köpenyét és azt mondja: „Beöltözöm a műtéthez” ami nemcsak humor volt, hanem valóság: a legjobbat, a lehető legtöbbet akarta kiszedni tanítványaiból, és hogy örült, amikor ez sikerült!

A „tanári kávézó” volt igazgatónk, Fazekas Mihály jóízű anekdotázását juttatja eszembe.

Munkatársunk, Sztrapek Ede emlékét itt, a biológia-terem előtti folyosón szép természetfotói őrzik.

Legutóbbi veszteségünk, id. Tóth Attila tanár úr még élénken él nemcsak a tanárok, hanem a diákok emlékezetében is. Az ő történetei mindig a tanítványairól szóltak. Még szinte a hangját is hallom, ahogy meséli a számomra utolsó történetét: „Hogy miket tudnak kitalálni ezek a gyerekek! Ennyi évvel az érettségi után megint egy igazi szamárral akartak ballagni az utcán! Szinte lehetetlen volt szamarat szerezni, de megcsinálták!”

Már – betegsége miatt – nem tanított, amikor egyszer az osztályomba belépve azt láttam, hogy a tanár úr ott ül az egyik padban, és elmerülten beszélget az egyik fiúval. Csodálkozó tekintetem láttán ezt mondta: „Bejöttem beszélgetni. Józsi az én barátom.”

Nemcsak tanárok, hanem tragikusan elhunyt diákok is eszünkbe jutnak ennél az emléktáblánál. Azok, akik az érettségi utáni boldog száguldozásban karamboloztak. Az a fiú, aki halálos betegségében egyetlen örömének tartotta, hogy felvették az Apáczaiba, és ide járhat élete utolsó idejében. Gondolok itt arra a tanítványomra is, aki – sajnos, nem egyedüliként – öngyilkos lett az egyetem kezdetén, akinek a ballagáskor emlékbe adott rajzát szeretettel őrzöm.

Amikor itt most majd élő virágot, élő lángot helyezünk el iskolánk minden halottjának közös emléktáblájánál, az élő emlékezet szimbólumaival kegyelettel gondolunk mindazokra, akiket közülünk ismerünk, szeretünk, de azokra is, akikről már nincs személyes emlékünk, csak nevüket, arcukat ismerjük folyosóink tablóképeiről.

És amikor majd hazamegyünk, és családi körben, hasonló gyertyagyújtással vagy temetőlátogatással emlékezünk meg elhunyt hozzátartozóinkról, ne legyünk restek felidézni, szavakba önteni, megörökíteni meghalt szeretteinkhez fűződő személyes emlékeinket. Tegye ezt meg ki-ki a maga családjában, a fiatalok is, az idősebbek is, addig, amíg lehet, amíg van, aki elmondhatja, van, aki meghallgatja. Őrizzük meg emlékezetünkben családunk előző generációinak emberi történetét, jó tetteit, nevezetes mondásait, örömeit, tragédiáit, személyiségük jellemvonásait és ezek emlékezetét örökítsük át a következő nemzedékre. Ennyit tehetünk csupán azért, hogy ne múljon el nyomtalanul az emberi élet, de ezt megtehetjük, és tegyük is meg, hogy elmondhassuk mi is Áprily Lajossal:

„Megőriztem gondot, szólást, tréfaszókat,
mosolyt, megbocsátót; jajt is, hördülőt,
névtelen sok arcot, sokfelé-valókat,
útamba-jövőket s tova illanókat,
magamba gyűjtöttem mind, amerre jártam
s a lelkembe zártam –
nem tarthattam vissza a futó időt.”

Szőke Ágnes




A legfrissebb cikkek a rovatban

Társas-délután

Társas, pizza, sport, ismerkedés.

Megemlékezés a márciusi ifjakról

Kedden ünnepeltük iskolánkban március 15-ét az ELTE Jogi Kar Dísztermében, a 11.B osztály humán tagozatának rendezésében.

CSILLAGOS ÖTÖS – A szocialista művészet jelképei // 2017.03. 10. és 13-án // Blinken OSA Archívum //

Már a kisiskolás is tudja, miért kerül a csillag az ötöse mellé. A csillag hatalmas, ragyogó, és elérhetetlen égitest, nem véletlen, hogy ezzel jelképezzük, ha valaki kiemelkedő teljesítményt nyújt az iskolában. Életünk minden területén ott vannak a jelképek: megjelennek a sportban, a politikában, a kultúrában, és persze a művészetekben.

Nem dementor, hanem doktormentor!

Ismét elindul a Doktormentor nevű program az Orvostörténeti Múzeumban, melynek keretei közt szakorvosok tartanak kvázi kedvcsináló hangvételű előadásokat arról, hogy ők pontosan mit is csinálnak.

LeS – Dávid Gyula: A sötét anyag nyomában

A második félév első LeS alkalmára – örömünkre – ismét sokan eljöttek, amiben talán közrejátszhatott, hogy ezúttal vendégünk Dávid Gyula fizikus volt.

MERIDIÁN – az apáczaisok hírportálja
KÖZÖSSÉGI OLDALAINK:

 Facebook
 Twitter
 Instagram
 YouTube
ALMA MATER:


Impresszum | Médiaajánlat | Jogok | Adatvédelem | Technikai háttér
2002-2017 MERIDIÁN. Minden jog fenntartva. A weboldal tartalmának másodközlése, felhasználása csak a készítők engedélyével lehetséges.