Elhangzott Szablyár Ferenc temetésén, 2012. december 18-án a Farkasréti Temető Makovecz Imre tervezte ravatalozójában. Írta és elmondta Frigyesi András.

Tisztelt gyászoló család, rokonok, ismerősök, tisztelt gyászoló gyülekezet, de mindenek előtt szeretve tisztelt Tanár Úr! A tanítványok nevében szeretnék e gyülekezet jelenlétében fejet hajtani, köszönetet mondani mindazért, amellyel Tanár Úr sok száz diákot, minket, szerencséseket – kit-kit a saját lehetőségei szerint – megtanított az irodalom és a művészet szeretetére, anyanyelvünk megbecsülésére, s – életformánkká téve a gondolkodó olvasást – alkalmassá tett az életre. És a halál elviselésére is. Sírunk persze, mert aligha leszünk képesek befoltozni szívünk mélyén e friss sebet, hogy most nem a karácsonyfa alatt állunk együtt, hanem e ravatal mellett.

De hiszen a karácsony a születés ünnepe. Váratlan halálának időpontjával is hitet tesz és tanít minket a Tanár Úr, hogy a lényegesre: a születésre figyeljünk. S miközben itt van most is velünk, e jelet erősítésünkre szánja. Ezt is köszönjük.

Amikor ötödik osztályos elemistaként a Cukor utcai iskola padjaiban ültünk, s belépett új magyartanárunk, hatalmas tudása, improvizációs készsége, a legszárazabb tényanyagot is nevetésre ingerlő humorral tálaló furfangja, a belőle sugárzó bölcs derű és legfőképpen a tantárgya és a tanítványai felé áradó megkérdőjelezhetetlen és állandó szeretet nyomán

„a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.”

Éreztük-tudtuk, olyan tanárral áldott meg minket a sors, akire egy életen át oda kell figyelnünk. S bár az osztályunkba később jöttek már nem hallgathatták óráit, köztünk szállóigévé vált megnyilvánulásaiból ők is megérezték e nemes tanáregyéniség vonásait.

Felejthetetlen magyarórákban volt részünk. Olyan becsületesen, körültekintően készült az órákra, ahogyan azt a szüleimtől is láttam. Mi pedig tanultuk a memoritereket, izgatott fantáziával feleltünk, szellemes házi feladatokat oldottunk meg, izzadva körmöltük a dolgozatokat, s az órákon rengeteget nevettünk. Bámultuk tanárunk versfaragó készségét: a Toldi első énekét ma is az osztály életére alkalmazott Szablyár-féle verzióban tudom. A rokon értelmű szavak tanítását pedig a mai napig a hatodik osztályban hallott példákkal tanítom magam is.

Az újságíró-szakkör foglalkozásain megtanultuk, mekkora felelősség az írott szó. Életre szóló barátságok születtek a szakkör diákjai között, és büszkék voltunk, amikor közös írásainkat a Tanár Úr méltónak ítélte a nyomtatásban való megjelenítésre. Mi ugyan mindenben élveztük a szerető támogatást, de a Tanár Úr sajnos nem: értékes, emberformáló történeteit, verseit tartalmazó magánkiadású füzetek belső borítóján, így például a Tanári notesz első lapján is kénytelen volt a felemelő (!) bejegyzést közölni: „a könyv kiadását a kutya sem támogatta”.

Aztán amikor a Tanár Úr a szokásos lendülettel 1964. tavaszán belépett a 7./a-ba, s örömmel vártuk a mindig vidám magyar-órát, 10 perc múlva mindenki sírt. A Tanár Úr bejelentette, úgy döntött, a Rádió munkatársai közé áll, s a mai az utolsó óránk. Balázs Béla Az igazi égszínkék meséjét kaptuk útravalóul. Hetedikesek voltunk, de az érettségire jobbára az általános iskolai füzeteinkből készültünk fel.

És hallgattuk a rádiót. Mert a mikrofon előtt megszólaló irodalmi szerkesztő bemutatta nekünk a „Magyar Mondák”-at és a „Magyar Remekírók”-at, továbbra is „Útjelző volt a rengetegben”, a „Fiatalok hullámhosszán” szólt „A diáknyelvről” – és igen, „Túlvilági séták”- ra is elkalauzolt. Nem hagyott magunkra. Aki figyelt rá, azt továbbra is tanította.

Tanítványaival élénk levelezést folytatott, a telefonnál többre becsülte az írott gondolatot. Zárkózott, csöndes, mindig derűs egyénisége ma is átsüt e – többnyire verses – sorokon. Magam örömmel fedeztem fel az Általa vezetett irodalmi sétákat a Margitszigeten, a Budai Várban és a budapesti Temetőkben. Vasárnaponként boldogan jártam e kihelyezett magyarórákra, s a Tanár Úr családját e séták végén ismertem meg rövid beszélgetésekben.

Szablyár Tanár Úr soha nem hagyott magamra. Színházi rendezéseim dolgában konzultálhattam vele, ötleteket tehettem próbára a vele folytatott beszélgetésekben. Édesanyám, majd édesapám temetésére is eljött, és átölelve bátorított. Most a tőle kapott erőt szeretném a tanítványok nevében továbbadni felnőtt gyerekeinek és a gyászoló családnak.

Mert Apó, Apóca, Öcsi és Öcsi Bácsi, és mindannyiunk rajongásig szeretett Tanár Ura most is köztünk van és marad. Már a telefont sem kell fölemelnünk, ha hallani akarjuk a véleményét: elég, ha a lelkünket kinyitjuk, és nagyon figyelünk. Érteni szeretnénk és érteni fogjuk üzeneteit.

Ahogy korosodunk, értjük már, amit Ő – Kosztolányit idézve – mindig is tanított:

„Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.”

A Tanár Úr a vendégségből most hazatért; s otthon vár ránk. Mi egy kicsit még botorkálunk a porban, de az Ő nyomán előbb-utóbb mi is megtérünk.

Tanár Úr! Köszönjük a példát, a derűt, a szerető törődést, s miközben őszintén kívánjuk: Nyugodjék békében!, hittel várjuk a Találkozást. Mert tudjuk, amit Kosztolányi megírt:

„Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák:
nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.”

Úgy legyen.

Frigyesi András

A legfrissebb cikkek a rovatban

Minden színből hozott a magyar csapat az 50. Nemzetközi Kémiai Olimpiáról

Az 50. Nemzetközi Kémiai Olimpiát rendhagyó módon két helyszínen rendezték meg. Ennek okairól és a magyar csapat fantasztikusan jó eredményeiről az ezüstérmes Botlik Bence Béla számolt be a Meridiánnak.

Elismerések és kitüntetések

Rövid tájékoztató a Versenygyőztesek Gálájáról, az Apáczai Közösségi Díj átadásáról és a Köznevelési Bizottság által szervezett pedagógusnapi ünnepségről.

Terepgyakorlaton a 10. évfolyam

Június első napjaiban iskolánk huszonegy kalandos kedvű tízedikes diákja és kísérőtanáraik Sebőné Bagdi Ágnes és Gál Ildikó tanárnő, valamint Sebő Péter tanár úr indult útnak meghódítani a Magas-Tátra csúcsait.

Kirándulás a HVG szerkesztőségébe

A pályaorientációs nap keretein belül a HVG szerkesztőségébe nyerhettünk betekintést.

Élménybeszámoló az Anatómiai Múzeumban tett látogatásról – pályaorientációs nap

Először Dr. Barna János, a SOTE Anatómiai Intézetének oktatója kalauzolt bennünket és mesélt az egyetemi oktatásról itthon és külföldön. Utána Vidra Veronika, a múzeum munkatársa tartott tárlatvezetést és mutatta be a különböző preparátumokat. Végül Dr. Dobolyi Árpád (a 11.C-s Dobolyi Zsófia édesapja) az Anatómai Könyvtárban mesélt nekünk röviden szintén az egyetemi képzésről és a kutatói pályáról.