×
Ez a cikkünk több mint fél éve lett elhelyezve az oldalon. A tartalma azóta elavulhatott!
Elhangzott Szablyár Ferenc temetésén, 2012. december 18-án a Farkasréti Temető Makovecz
Imre tervezte ravatalozójában. Írta és elmondta Frigyesi András.
Tisztelt gyászoló család, rokonok, ismerősök, tisztelt gyászoló gyülekezet,
de mindenek előtt szeretve tisztelt Tanár Úr!
A tanítványok nevében szeretnék e gyülekezet jelenlétében fejet hajtani, köszönetet mondani
mindazért, amellyel Tanár Úr sok száz diákot, minket, szerencséseket – kit-kit a saját
lehetőségei szerint – megtanított az irodalom és a művészet szeretetére, anyanyelvünk
megbecsülésére, s – életformánkká téve a gondolkodó olvasást – alkalmassá tett az életre. És
a halál elviselésére is. Sírunk persze, mert aligha leszünk képesek befoltozni szívünk mélyén e
friss sebet, hogy most nem a karácsonyfa alatt állunk együtt, hanem e ravatal mellett.
De hiszen a karácsony a születés ünnepe. Váratlan halálának időpontjával is hitet tesz és tanít
minket a Tanár Úr, hogy a lényegesre: a születésre figyeljünk. S miközben itt van most is
velünk, e jelet erősítésünkre szánja. Ezt is köszönjük.
Amikor ötödik osztályos elemistaként a Cukor utcai iskola padjaiban ültünk, s belépett új
magyartanárunk, hatalmas tudása, improvizációs készsége, a legszárazabb tényanyagot is
nevetésre ingerlő humorral tálaló furfangja, a belőle sugárzó bölcs derű és legfőképpen a
tantárgya és a tanítványai felé áradó megkérdőjelezhetetlen és állandó szeretet nyomán
„a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.”
Éreztük-tudtuk, olyan tanárral áldott meg minket a sors, akire egy életen át oda kell
figyelnünk. S bár az osztályunkba később jöttek már nem hallgathatták óráit, köztünk
szállóigévé vált megnyilvánulásaiból ők is megérezték e nemes tanáregyéniség vonásait.
Felejthetetlen magyarórákban volt részünk. Olyan becsületesen, körültekintően készült az
órákra, ahogyan azt a szüleimtől is láttam. Mi pedig tanultuk a memoritereket, izgatott
fantáziával feleltünk, szellemes házi feladatokat oldottunk meg, izzadva körmöltük a
dolgozatokat, s az órákon rengeteget nevettünk. Bámultuk tanárunk versfaragó készségét: a
Toldi első énekét ma is az osztály életére alkalmazott Szablyár-féle verzióban tudom. A rokon
értelmű szavak tanítását pedig a mai napig a hatodik osztályban hallott példákkal tanítom
magam is.
Az újságíró-szakkör foglalkozásain megtanultuk, mekkora felelősség az írott szó. Életre szóló
barátságok születtek a szakkör diákjai között, és büszkék voltunk, amikor közös írásainkat a
Tanár Úr méltónak ítélte a nyomtatásban való megjelenítésre. Mi ugyan mindenben élveztük a
szerető támogatást, de a Tanár Úr sajnos nem: értékes, emberformáló történeteit, verseit
tartalmazó magánkiadású füzetek belső borítóján, így például a Tanári notesz első lapján is
kénytelen volt a felemelő (!) bejegyzést közölni: „a könyv kiadását a kutya sem támogatta”.
Aztán amikor a Tanár Úr a szokásos lendülettel 1964. tavaszán belépett a 7./a-ba, s örömmel
vártuk a mindig vidám magyar-órát, 10 perc múlva mindenki sírt. A Tanár Úr bejelentette,
úgy döntött, a Rádió munkatársai közé áll, s a mai az utolsó óránk. Balázs Béla Az igazi
égszínkék meséjét kaptuk útravalóul. Hetedikesek voltunk, de az érettségire jobbára az
általános iskolai füzeteinkből készültünk fel.
És hallgattuk a rádiót. Mert a mikrofon előtt megszólaló irodalmi szerkesztő bemutatta
nekünk a „Magyar Mondák”-at és a „Magyar Remekírók”-at, továbbra is „Útjelző volt a
rengetegben”, a „Fiatalok hullámhosszán” szólt „A diáknyelvről” – és igen, „Túlvilági séták”-
ra is elkalauzolt. Nem hagyott magunkra. Aki figyelt rá, azt továbbra is tanította.
Tanítványaival élénk levelezést folytatott, a telefonnál többre becsülte az írott gondolatot.
Zárkózott, csöndes, mindig derűs egyénisége ma is átsüt e – többnyire verses – sorokon.
Magam örömmel fedeztem fel az Általa vezetett irodalmi sétákat a Margitszigeten, a Budai
Várban és a budapesti Temetőkben. Vasárnaponként boldogan jártam e kihelyezett
magyarórákra, s a Tanár Úr családját e séták végén ismertem meg rövid beszélgetésekben.
Szablyár Tanár Úr soha nem hagyott magamra. Színházi rendezéseim dolgában
konzultálhattam vele, ötleteket tehettem próbára a vele folytatott beszélgetésekben.
Édesanyám, majd édesapám temetésére is eljött, és átölelve bátorított. Most a tőle kapott erőt
szeretném a tanítványok nevében továbbadni felnőtt gyerekeinek és a gyászoló családnak.
Mert Apó, Apóca, Öcsi és Öcsi Bácsi, és mindannyiunk rajongásig szeretett Tanár Ura most is
köztünk van és marad. Már a telefont sem kell fölemelnünk, ha hallani akarjuk a véleményét:
elég, ha a lelkünket kinyitjuk, és nagyon figyelünk. Érteni szeretnénk és érteni fogjuk
üzeneteit.
Ahogy korosodunk, értjük már, amit Ő – Kosztolányit idézve – mindig is tanított:
„Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.”
A Tanár Úr a vendégségből most hazatért; s otthon vár ránk. Mi egy kicsit még botorkálunk a
porban, de az Ő nyomán előbb-utóbb mi is megtérünk.
Tanár Úr! Köszönjük a példát, a derűt, a szerető törődést, s miközben őszintén kívánjuk:
Nyugodjék békében!, hittel várjuk a Találkozást. Mert tudjuk, amit Kosztolányi megírt:
„Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák:
nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.”
Úgy legyen.
Frigyesi András
A terepgyakorlat négy napja során bejártuk Európa legnagyobb földalatti kanyonját a Szlovén-karszton a Škocjan-barlangban, majd az Adriai-tenger északi partvidékét Gradótól (Olaszország) Portorožig (Szlovénia).
Idén is sikeresen térhetett vissza az apáczais csapat a Pakson rendezett XXVI. Szilárd Leó Fizikaverseny döntőjéről.
„14 napi élelmet, továbbá legfeljebb 50 kg-os poggyászt, amelyben az ágyneműk, takarók, matracok súlya is benne foglaltatnak, vihetnek magukkal. Pénzt, ékszereket, arany- és más értéktárgyakat nem.”
Az Apáczai Támogatói Bál 2023. március 25-én került megrendezésre, ahol Szilágyi Zsófiától hangzott el a bált megnyitó beszéd. A fotókat Veres Regina készítette.
C. F. – írta a nevéhez Mindszenty József esztergomi érsek, amikor aláírta az első vallomásait az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) börtönében 1948 végén. Amikor Rákosi Mátyás megkérdezte Péter Gábort, hogy tudja-e, mit is jelent ez, az ÁVH vezetője annyit válaszolt: „valami vallási marhaság”. Rákosi azonban tudta, hogy a C. F. a „coactus feci” rövidítése, vagyis „kényszerből tettem, kényszer hatása alatt tettem”. Mindszenty visszaemlékezéséből ismerjük, hogy amikor a kihallgatását levezénylő ávósok rájöttek a rövidítés valódi jelentésére, agyba-főbe verték őt.