Mesék karácsonyra.

–Apu, te most ideülsz a ládára!
–Dehogy ülök! Eszem ágában sincs!
–De amikor játszunk!
–Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm?
–Mert te leszel a szegényember.
Na persze – gondolom –, mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, mint hogy ládán ülnek.
–És te mi leszel?
–Én a Télapó.
Ez nagyszerű! Igazán rám férne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok. Télapó előrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Úgy látszik, ez egy búgócsigával ötvözött Télapó.
–Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod – mondom bizakodva.
Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti.
–Milyen puttonyom?
–Amiben az ajándékokat hozod.
–Ááá – nevet a tudatlan szegényembereknek kijáró fölénnyel –, én nem az a Télapó vagyok. A másik!
–A másik? Melyik?
Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja… mit mondja?!… sziszegi:
–Ebben a zsebemben – a jobb zsebére üt – van a jég meg hó – a bal zsebére üt –, ebben a hideg, téli szelek – egyik mellényzseb –, ebben van a dér – másik mellényzseb –, ebben meg a zúzmaranéni.
Én oktondi! Még hogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitől minden kitelik. A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőtartón egy piros födő fázósan megrezzen. Összébb húzom magamon az ingem.
–Még szerencse, hogy nincs több zsebed – mondom, és vacogok egy kicsit.
–Ne beszélj annyit, szegényember – süvíti Télapó –, mert kieresztem a jégt és a hót.
Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek.
–Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm.
Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből előzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ülök térdig hófúvásban, az ingem alá – megannyi tűszúrás – hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérlik a hajam, a bajszom, és ajjaj, jön már zúzmaranéni is, rám telepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva – már amennyi kilátszik belőle a hóból.
–Látom, szegényember, súlyosan fázol – mondja elégedetten Télapó.
–De még milyen súlyosan – motyogom elkékült szájjal –, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak.
Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom – gondolom –, és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc:
–Akármennyire is a másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek-való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok!
Tényleg, kezem-lábam egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet.
–Na várj – mondja Télapó –, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek-valót. – Az inge zsebébe nyúl.
–Mi az?
–Téli csillagok.
Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen nézte Télapó és szegényember együtt a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában és télikabátban. Úgy könnyű!
–Ez nagyon szép tőled, Télapó – vacogom maradék erőmmel –, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg. Lép felém egyet.
–Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken amikor gyerek voltál Rácpácegresen?
–Rőzséből – nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bimbamjai.
–Azt is hoztam! – kiált Télapó.
–Mit?
–Rőzsetüzet.
–Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed?
–De-de! – mondja büszkén, és megfordul.
Tényleg! A farzseb! Kedves szülők, csak farzsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek! Előveszi a farzsebéből a rőzsetüzet, elém rakja. Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyújtja elgémberedett kezét, elpárállanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi-sarki konyha vöröslő fényben dereng.
–Te nem fázol, Télapó?
–De, egy kicsit én is.
–Akkor gyere közelebb.
Közelebb jön, leguggol a tűz mellé, ő is a láng felé tartja a kezét.
–Jó meleg – mondja.
–Ühüm – bólint a szegényember.
Melegszenek.

A legfrissebb cikkek a rovatban

Bronz a világűrből

Kozák András bronzérmet hozott a XIII. Nemzetközi Csillagászati és Asztrofizikai Diákolimpiáról. Andrásnak ez már a második olimpiai bronzérme ezen a nyáron.

Beszámoló az idei sporttáborról (tanári szemmel)

Idén 9. alkalommal szerveztünk sporttábort Tiszainokán Illés Vanda kolléganőmmel. 38 diákkal utaztunk le a Tisza partjára. A társaságban voltak „kicsik” és „nagyok”, öregdiákok. Voltak első „inokázók” és már rutinos sporttáborozók.

Beszámoló az Álarc mögött tehetséggondozó programról

Az „Álarc mögött” élmény- és alkotásközpontú, komplex tehetséggondozó program célja az volt, hogy olyan tehetséges diákokat fejlesszünk, akik a korábbi években már foglalkoztak szín- és/vagy táncművészettel.

Lovagtábor

Május második hetében zajlott a nyolcadikosoknak szervezett erdei iskola, ahol az évfolyamunk jobban összekovácsolódhatott, illetve középkori témakörű feladatokat végeztünk el. Ilyen volt például a lányoknak a ruhavarrás és a fiúknak a batyukészítés (amiket teljesen saját kezűleg, korhűen készítettünk el), a fakardozások és egy lovagkori előadás, ahol megismerkedhettünk a középkori lovagi fegyverzettel.

Gyermeknap

„A gyermekeknek biztonságra, védelemre, szeretetre és megbecsülésre van szükségük. Arra, hogy engedjük őket létezni, és gyönyörködjünk abban, ahogy személyiségük kibontakozik. Aki jót akar tenni valaki mással, apró részletekben kell tennie.” – írta William Blake majd kétszáz évvel ezelőtt. Ma sem kell mást tennünk, most is kínálkozik rá lehetőség és alkalom.