×
Ez a cikkünk több mint fél éve lett elhelyezve az oldalon. A tartalma azóta elavulhatott!
Az Apáczai Napokra meghirdetett novellaíró pályázat győztes művét olvashatjátok Király Esztertől.
Csöpögött a csap. Csöp, csöp, csöp. Kop, kop, kop. Csöp… csöp. Pluty, kop,
csöp. Csöp, csöp. csöp.
Hajnali négy óra, huszonöt. A mécses pislákol még, elhalóan, kétségbeesetten, aztán elalszik. Pedig azért tetted oda, hogy világítson az angyalaidnak, és tűzzön a Gonosz szemébe.
Szeretem a mécseseidet.
Csöp, csöp. Csö-pög a csap.
Lehallatszik a negyedikről a fekete fogú, lilára mázolt hajú roma asszony rekedt ordibálása hajnalban hazaérő, részeges férjével. Káromkodások – cigányul,
magyarul –, néhány pofon, szilánkokra törő poharak csattanása a falon, bőgés, sivalkodás, a gondnok mély, ideges hangja, ajtócsapkodás, aztán az a túl mély csönd. Csak a szokásos.
Felemelem a fejem. Roppan egyet a nyakam, ahogy Feléd fordulok. Várok,
dörzsölgetem a szemem, hogy megszokja a sötét vonásait, aztán csak nézem, nézem egyre élesebben kivehető testedet mellettem. Nézlek, nézlek egy örökkévalóságig.
Pluty. Csöp.
Talán észre sem venném, hogy meghaltál, ha nem mosolyogna az arcod.
A homlokod sima, lilára festi a holdfénybe mártott ecset. Vagy csak a halál mázolta be nagylelkűen, hogy ne indulj oszlásnak a temetésedig.
Nem horkolsz – igaz, nem szoktál –, nem motyogsz, nem szuszogsz, mellkasod most nem ringatózik, mint hajófedélzet a szelíden hullámzó tengeren.
Nem lélegzel.
Ettől még lehetnél életben.
Csöp, csöp, csöp.
A szíved sem dobban. Pedig máskor, ha hallgatom, mindig elképzelem,
hogy Te valójában megzenésíted a csöndet, és himnuszt írsz az angyaloknak. És néha jólesik, hogy ott benn, az a bíbor metronom értem él, és a fiunkért.
Csöp, csöp.
A fiainkért. Még nem tudtam elmondani.
Csöp.
A legrémisztőbb a nyugodt mosolyra húzott, sima szád.
Ezek az ajkak máskor cserepesek, szárazak – mindig apró sebek, vércsíkok jelennek meg rajtuk, ha valami mosolyra kényszerít.
Kivel csókolózol álmodban?
Most megkönnyebbültél. A Jóisten hazahívta a lelked, és felszabadította minden mosolyodat, amiket eddig elfojtottál, lebilincseltél, kiirtottál.
Sosem láthattam őket.
A halálnak egyetlen milliomodmásodperc alatt megnyíltál – nekem tizenegy évig egyszer sem.
A halál Isten álneve.
Végtelen boldogság ül az arcodon. Akkor sem láttam ilyet, amikor nyirkos, jéghideg ujjaid ujjaimra húzták a gyűrűt. Akkor sem, amikor Marci megszületett.
Ez a pokolian igazi mosoly kisimítja a ráncaidat. A durva, sötét barázdák eltűntek. Húszévesnek látszol, pedig a holnapi tortádra harminchárom gyertyát vettem.
Csöp.
Nincsenek csomók a nyakadban, nincsenek görcsök a válladban. Élettelen karod erősebb, mint valaha. Máskor kérges, bütykös kezed a hajamban fekszik.
Az egyetlen gondolatom az, hogy egy szépségipari vállalat sem varázsolhatott volna tökéletesebbé. Nevetni kezdek – az ébredés utáni, rekedt-álmos kuncogás sírásba fullad.
Kilóg a lábad a takaró alól, de most nem remeg a kislábujjad, és nem morogsz félálomban a zoknidat követelve.
Meleg vagy.
Csöp, csöp. Csö-pög a csap. És a köny-nyek az ar-com-ról a pár-nád-ra. Csöp, csöp.
Az áttetsző láva égeti a szemem. Szúr… rettenetesen. (Sosem bírtad elviselni, ha sírok. Lenyeletted velem a torkomba növő gombócokat. )
Felülök. Vizes párna, gyűrött lepedő, izzadt homlokra tapadó, összeragadt tincsek. Éjszakaillat. Remegő végtagok, lángoló, szétfeszülő tüdő.
A szakdolgozatom, a szemüvegem és az orrcsepped az ágy mellett.
Kócos árnyék a falon.
Tompa puffanással érkezik a paplanra tarkómról lecsúszó, halott kezed.
Csöp, csöp. Csöp.
Kinyitom a számat, és szívószállal próbálok lélegezni gázkamrában. A tudat befalazta a légcsövet, gúzsba kötötte a hangszálakat.
Átmászom Rajtad, leesek. Reccsen a parketta. Kiakadt állkapocs, állon lecsorog a könnysereggel egyesülő, habos nyál.
Letörlöm, mielőtt a padlóra csöpögve zajt csapna, és visszahívná a halált a fiamért.
De a csap még min-dig csö-pög. Pluty, pluty. Csöp.
Négykézláb kúszom az ajtó felé. Nagyon, nagyon messze van. És a holdfénybe mártott ecset lilára festi a kezem.
Kilincs. Kint elszáguldó motor zúgása. Öt óra van – csippan kettőt az ébresztő – a tűzvörös számok elmosódnak. Ugatás. Szélsikoltás. Süvöltés.
A leszálló dér óvatos léptei. Fáradtra tépett szárnyú angyalok suttogása.
Aztán dübörög a csend.
Fejemben gyermekdalok, temetés, a születésnapod és az éjjeli szeretkezés képei, szilánkjai kavarognak. Janinak még nem szóltam a meglepetésbulidról.
Meg akarom hívni – tudom, örülsz majd neki, évek óta nem láttad.
Nincs itthon bor, pezsgő, kávé. Tejszínhab sincs. Pedig szereted a melleimre fújni és lecsókolni róluk.
Szomjas vagyok.
Csöp, csöp, csöp.
Bevágom a térdem a küszöbbe. Felszakad a hús, szivárog a vér. Sötétbordó csíkot hagyok magam után a padlón. Délután takarítottam.
A felszakadt szívem sötétbordó csíkot hagy a bordáimon.
Fürdőszoba. Fehér csempe, kőpadló, fertőtlenítőszag, gyerekjátékok, arckenőcs. Tükör. Fogkefe. Csöp, csöp.
A samponod. Törülköződ. Száradó ruhák. Villanyborotva.
Kiöntöm a szennyeskosarat. Kitúrom az atlétádat. Megígértem, hogy reggelre kimosom. Nincs mosópor.
Le akarom venni a hálóingem. Béna ujjakkal felhúzom, de kiesik a kezemből. Megint… megint. Tenyeremmel tolom fel a hasamon. Libabőrös leszek.
Kibújok belőle, mint a kígyó, mikor levedli öreg, rongyos bőrét.
Csöp, csöp. Őrjítő cintányérok potyognak a csapból.
Fehér az állam a rászáradt nyáltól.
Felveszem a trikódat. Izzadtságszagú, lecsúszik a vállamról.
Sokszor hordom a ruháidat, csak úgy. Kényelmes, bő, Te-illatú mindegyik. A múltkor teregettünk Marcival, és belebújt a kék pulcsidba. Tudod, a nővéred küldte Firenzéből.
Olyan volt benne, mint egy égboltba tekert napsugár. Piros arcú.
Ezt is el akartam mesélni.
Csöp, csöp. Csö-pög az a kur-va csap.
A vérfolt kitenyészik a térdem alól. Önálló életre kel, befolyik a mosógép alá. Délután takarítottam.
Megpróbálok lábraállni. Beletenyerelek a véramőbába.
Tudod, hogy ez fáj?
Már talpon. Halott az ágyban, halott a tükörben. Csöp, csöp.
Csö-pög a csap. Csöp, csöp, csö-pög. Pluty, kop, pluty, kop. És gyor-sab-ban, csöp, csöp, csöp, csöp, csö-pög a csap, csöp, csöp, csö-pög…
Meglendítem a bal kezem és hatalmasat vágok a csapra oldalról. Letörik. A kézfejem meg el.
Mindig Te zárod el, ha csöpög. Én sose tudtam.
Beszédülök a kádba.
Belehányok.
Fogom a tarkóm, okádok, halványzöld folyadékot. A szomszéd lehúzza a vécét, hallom, és visszatámolyog aludni.
Térdelek a váladékban, mocsokban, vérben, és előttem a boldogan mosolygó arcod, és Törpapa, és fázom az atlétádban, és lüktet a kezem, kékre dagadt, kegyetlenül fáj, nem a kezem, hanem valami más, holnap túrótortát sütök, mert szereted, addig elküldelek Marciért az oviba,
lemegyek borért, elbújtatom a vendégeket, hozok tejszínhabot is, csak előbb kitakarítom ezt a piszkos kádat…
Nem csöpög a csap.
Csak a szél fúj egy kicsit. Lassan jön a szemeteskocsi. Ma szerda van – ilyenkor a mi utcánkban kezd.
Vagy feltámadsz, vagy beledoblak.
Egy perc. Két perc. Öt. Tizenhét. Húsz. Ráz a hideg, a kádba alkotott mocsok futóhomokként húz vissza. Rémiszt a lefolyó sötétje. Keserű, bűzlő a szám.
Hazajöttél, vacsoráztál, meséltél, zuhanyoztál, szeretkeztél, elaludtál és meghaltál. Requistat in pace. Most gyűlöllek. És irigyellek.
Nem érdekel, hogy mondom meg a fiadnak. Nem érdekel, hogy mikor, hová,
mennyiért temetlek, nem érdekelnek az óbégató rokonok, nem érdekel a szentatya, a koporsó, az első lapát föld. Nem érdekelsz.
Nekem sokkal jobban fáj, hogy meghaltál, mint Neked.
Te a Mennyországba mentél, én a Pokolban maradtam.
Talán el kéne beszélgetnünk arról, hogy melyikünk a halott.
Plity, platy. Mezítlábas gyermektalpak félreismerhetetlen hangjai. Anya, suttog a gyerek a sötétbe.
Nyílik a fürdőszobaajtó, plity, platy, ásítás. Anya… a gyerek félig alszik, nem látja a lucskot. Kis, puha lábujjai közt felbugyborékol az anyja vére.
Álmatag plity, platy. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a saját hányásomban térdelek fél hatkor.
Felemelem a fejem. Vértől, verejtéktől ragacsos hajam előreomlik. A fiam a kezét nyújtja. Borzalmas szakadás odabenn, de kimászom hozzá és átölelem.
Nem tudok aludni, súgja Marci. Semmi baj, hallom valaki más hangját a saját számból;
felfordul a gyomrom. Be akartam mászni Apához, de nem ébredt felsóhajtja az apró élet a karomban, aztán lassan, szuszogva alszik el.
Gyűlöllek ezekért a szavakért.
Nem szólok. Magamon kívül ordítok befelé, tüdeimben visszhangzik a fájdalom. Némán ölelem magamhoz a fiamat, iszonyatos lassúsággal csoszogok az ágya felé.
Visszafelé folynak a könnyeim. A kis, szőke fej a vállamra bukik;a parányi gyermekszív úgy ver, akár a marokba fogott verébé.
Vérpadon.
Leteszem az ágyra, betakarom – a takaróról Törpapa gyilkos mosolya fenyeget. Letörlöm a gyöngyöket, amiket a kisfiam arcára sírok.
Végtelenül hosszúak a percek. Végtelenül.
Nincsenek is percek.
A kádban. Bűz.
Hat óra, három.
Fél hétkor kelsz. Még sötét lesz… simogatsz, végigcsókolod a nyakam, a homlokom, a szemem. Felébredek, szerelmeskedünk, és én várom, hogy mosolyogj. Soha nem teszed.
Nem tudom, hogy mi fáj Neked. Ez fáj nekem.
Kávézol, lezuhanyzol. Nem reggelizel, rossz szokásod. Vasalt ingben, nyakkendőben reggel nyolcra mész, vasalt ingben, nyakkendőben ötre hazajössz, de ha túlórázol,
vagy magántanítvány, akkor hét körül érkezel.
Harminchárom éves vagy.
Jézus sem mosolygott soha?
Hatharminc. Éles pittyegés, digitális madárcsiripelés a hálószobából. Alvadt vér, viszkózussá vált hányadék. Oldalrabukott fej, üveges tekintet. Halott férj, árva gyerekek.
Az egyik az ágyban, másik a szívem alatt.
Kedves hallgatóink, ma felhős lesz az ég, hóesésre is számíthatunk, ezért a halak csillagjegy szülötteinek nem javasoljuk a nehéz, zsíros ételek fogyasztását,
különösen, mert a Ferencváros három kettőre verte a Zalát, amivel felküzdötte magát a miniszterelnöki székbe a jól sikerült kampányheteknek köszönhetően,
ami természetesen nem jöhetett volna létre a Gerenda Rt. támogatása nélkül, melynek elnöke az a sofőr,
aki hétfő délután elhunyt a zörgeci autóbalesetben az emkilences autópályán, melyhez – ha most megrendelik – egy pár papucsot adunk ajándékba –
nyilatkozta a Vöröskereszt szóvivője – ömlik a rádióból. Összefolynak a hangok.
Slatty, slatty. A papucsod.
Nyitod az ajtót. Meglátsz a kádban. Meglátlak a kádból. És, mert rettenetesen haragszom Rád, bosszúból elsírom magam.
Megrémülsz. Kiemelsz, távolról hallom, hogy kétségbeestél, halványan érzem, hogy vizes ronggyal törlöd az arcom. Nagyon fáradt vagyok.
A torkomon nem jön ki más, csak érthetetlen félszavak.
Szorítalak.
Amikor a szemed megtelik a tehetetlenség könnyeivel, lila, mosolytalan, remegő ajkaidhoz húzom magam, és hozzáérek a számmal, egy pillanatra.
Szorítasz. Szorítod a bűzlő, mocskos, kábult kis feleségedet.
Azt hittem, meghaltál, mondom erőtlenül én.
De én… mondod Te, és elsírod magad.
És a holdfénybe mártott ecset fehérre festi könnyeid.
Király Eszter
Az Apáczai Gimnázium Jubileumi Alapítvány pályázatot hirdet az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium és Kollégiumának közössége számára. A pályázat tanulmányok, közösségi programok támogatására és szociális problémák megoldására is irányul.
A két ünnep között, 2023. december 28-án a New York-i Carnegie Hallban rendezték meg az American Protégé International Piano and Strings Competiton nemzetközi zenei verseny gálahangversenyét, amelyen fellépett Fülöp Benjámin iskolánk végzős, természettudományi tagozatos tanulója.
Az Apáczai Gimnázium Jubileumi Alapítvány kuratóriuma pályázatot ír ki tanulmányi ösztöndíjra azon tanulók számára, akik a 2022/2023. tanévben a gimnázium diákjai voltak.
Az Apáczai Gimnázium Jubileumi Alapítvány pályázatot hirdet az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium és Kollégiumának közössége számára. A pályázat tanulmányok, közösségi programok támogatására és szociális problémák megoldására is irányul.
2022. november 3-án az Apáczai Túrakör tagjaival a Gerecsében jártunk.