Az általam választott programok közül az Ady-múzeum meglátogatása tűnt a legígéretesebbnek.
Mikor beléptünk, egy feltűnően fiatal, alacsony, szemüveges ember fogadott minket, kabát, táska a fogasra / padlóra – jelezte, persze udvariasabban. Közben megtudtuk, a belépő 100 forint, a körbevezetés 700, s ha ezen megosztozunk, fejenként 130 forint. Ez meglehetősen meglepett. Mármint a tény: pusztán az, hogy beléphessünk Ady Endre életének utolsó lakhelyére, csak hetedannyit ér, mint a minket körbevezető fiú előadása. Az invitálásnak megfelelően beljebb kerültünk.
Ezek után „az Adynál is hétszer többet érő fiú” megkezdte szereplését. Furcsa mód az az érzésem támadt, mintha egy rosszul érettségiző diákot hallgatnék, aki tudja, hogy megbukik, s már nem is erőlteti magát. A kényszeredett dadogásból pusztán a költő születési dátuma (1877) volt az egyetlen megjegyzésre méltó információ, már azoknak, akik maguktól nem emlékeztek rá. Az „előadó” feleletéből megtudhattuk, hogy „a Csinszka sok fiókjában sok mindent lehetett tartani”, illetve, hogy „az Ady elég alacsony volt”, utóbbi tény az „előadó” rögtönzött felfedezése volt, miután (tényleg, mintha először látná) ránézett „az Ady” ágyára. Mikor még ezekből a lényegbevágó adatokból is kifogyott idegenvezetőnk, minket kezdett kérdezgetni – nem sok sikerrel. Persze megtehettük volna, hogy válaszolunk az olyan kérdésekre, mint: „azér' szeretitek az Adyt?”, illetve, hogy „azér' úgy érdekel is titeket a dolog, vagy nagyon unjátok?”. Szerencsétlen fiatalember pechjére utóbbi kérdést megválaszoltam, mégpedig úgy, hogy valószínűleg azért jöttünk el, mert érdekel minket a dolog. Ezzel sajnos (akaratomon kívül) nehéz helyzetbe hoztam „előadónkat”, mert így újabb információkat kellett volna felkaparnia a tudatlanság homályából. Sajnos nem sikerült neki.
Tovább mentünk, s leültünk egy ovális asztalhoz, közben kiderült, hogy mégsincs CD, amiről Ady-verseket hallgathatnánk, „de Babits van!”, mondta a diadalittas lókupec hangján „előadónk”. Később a költő haláláról és temetéséről beszélgetve – amiről egyébként „a kampánycsendre” hivatkozva előbb nem akart informálni minket – kiderült, hogy a temetés egy részét megörökítő harmincvalahány másodperces videófelvétel nincs meg. (Már vártam, hogy közli: „de a Babitsé megvan!”). Mellesleg végül szerény személyemnek kellett megemlítenie, hogy ha már Ady politikai álláspontjáról folyik a szó, illik azt is közölni, hogy újságíró is volt. (Mellesleg az egyik legjobb a magyar sajtó történelmében.) Az idő telt, az egyik lány „előadónk” kérésére „a Csinszka” és „az Ady” egymásnak írt első levelét olvasta, majd az Őrizem a szemed című vers felolvasásával zárult a program.
Miközben épp azon gondolkodom, hogyan lehet így meggyalázni az egyik legnagyobb magyar költőt, eszembe jut azért két pozitívum is: egyikként a beszélgetés közben körbeadott két eredeti szám a Nyugatból, másikként a pénztáros önkritikája: végülis egy vasat sem kellett fizetnünk. (Természetesen a program lehangoló színvonala nem az azt szervező tanárnő hibája, ellenkezőleg, köszönettel tartozunk neki a szervezésért, s az erőfeszítésért, hogy az „előadás” közben gyakran megpróbált igazi információkat is mondani nekünk Ady Endréről, ha az „előadó” éppen hagyta szóhoz jutni.)
Kapcsolódó linkek
