A Jogi Kar díszterme. A szállingózó emberek lassan töltik fel a terem székeit, néhányan a karzat korlátjának támaszkodva várakoznak. A színpad közepén paraván, rá kivetítve egy élőkép a színpad előtt levő számítógépről: valaki épp a Windows fekete özvegy nevű kártyajátékát űzi. Nem túl jól, ahogy látom.
Egyelőre a leírásból csak azok tippelnek arra, hogy az Apáczai gimnázium október 23-i megemlékezésén járunk, akik ott voltak. Azonban ha jobban körülnézünk a teremben, a színpad közepét leszámítva minden jel erre utal: a megjelentek mind alkalomhoz illő ruhában vannak, a színpadon találunk még három mikrofont, néhány hangszórót, oldalt egy padot, amin egy magnó áll készenlétben, s végül, minden kétségünket eloszlatva ott van még egy kivágott közepű magyar zászló is.
Ünnepély
Jobb dolgom nem lévén, furcsállva nézem a játékot. Ám egyszercsak eltűnik a képe. Körbenézek, már tényleg elég sokan vagyunk a teremben: gondolom, kezdődik. De nem. Csak játékot vált. A kivetítőn látom, flipperezni fog. Nagyszerű. Érthetetlen okokból figyelmem lankad, s csak arra eszmélek, hogy a színpadon már felsorakoztak az idei műsorkészítő osztály – a 10.b – tagjai. Semmi kavarodás, úgy tűnik, minden a terv szerint. Csak egy kis feszengés érezhető, amint végignézünk a színpadon: bal oldalt ketten látványosan készülnek arra, hogy kezeljék a magnót, tőlük jobbra az összes (három) fiú, majd a már kezdésre felkészített paraván (Lemaradtam: vajon a játékos dolga végeztével hazament? Vagy kivezették a biztonságiak? Vagy talán összekapta magát, és ő fogja kezelni a PowerPoint bemutatót?), majd 12 lány. Kelemen Péter tanár úr az egyik mikrofonhoz lép, köszönti a megjelenteket, majd felkér mindenkit, hogy együtt énekeljük el a himnuszt.
Playback.
Ennek végeztével el is kezdődik az ünnepi megemlékezés. Tematikus szemezgetés versekből, leírásokból; mindeközben a kivetítőn a versek címe látható, majd képek a szerzőkről.
Látszik, hogy mindennek és mindenkinek megvan a megbeszélt helye: mielőtt a versmondó visszalépne a sorba, diszkréten igazít egyet a mikrofonon, s az pont a megfelelő magasságba kerül a következőnek. Mindeközben a magnókezelőkről is lerí, hogy komolyan veszik munkájukat: határozott (bár az előbbinél kevésbé diszkrét) karlendítésekkel jelzik, hogy mikor kezdheti a soron következő. Minden fogaskerék megfelelően működik. Az első versek megadják az alaphangulatot, s a feliratok és portréképek helyét lassan átveszik a paravánon az 56-os történések fotói, klasszikus zenével kísérve.
Érdekes pillanatok szakítják meg az eddigi struktúrát: minden szereplő mozdulatlanná válik, a hangszórókból egy erősen életteli tétel szól, s középen, a kivetítőn egy földön fekvő férfit lőnek épp agyon.
Hátborzongató kontraszt.
Majd további versek, alattuk halk zene. Néha egy-egy pillanatig újfent mozdulatlan a színpad. A képeken tankok vonulnak a kihalt utcákon, a ledöntött Sztálin-szobor feje a porból néz fel a népre. Azon kapom magam, hogy már nem is fogom fel a vers szövegét, csak a hangulatot érzékelem.
Aztán ugyanolyan meglepően, ahogy elkezdődött, a mikrofonhoz lépő Tanár Úr zökkent ki a műsorból, amint lezárja azt, és megköszöni figyelmünket.
Szózat, playback.
