Nagyszünet | Interjúk

Sensei Gera Ferenc

2010. március 3. | utolsó módosítás: 2020. szeptember 26., 02:35

× Ez a cikkünk több mint fél éve lett elhelyezve az oldalon. A tartalma azóta elavulhatott!

Sensei Gera Ferenc – többek között – 3. danos taijutsu mester, világbajnok és egy rendkívül szerény, szimpatikus ember. Vele beszélgettem a világbajnoki cím jelentőségéről, az oda vezető útról és a sportról úgy általában. – Sczigel Péter projektmunkája.

Tulajdonképp mi is ez a taijutsu, amivel te foglalkozol?
–A taijutsu egy ősi japán harcművészeti stílus, szó szerint a „teljes testtel való küzdést” jelenti. Tehát a tested minden egyes felhasználható porcikájával harcolhatsz. Az erősen kasztrendszerre épülő késő feudális Japán katonái, szabadkatonái alakították ki.

Tehát ez a szamurájok harcművészete?
–A szamurájok is tanultak taijutsut, ők majd jutaijutsunak nevezik a saját harcművészeti stílusukat, és azok a szabad nemesek is, akiknek mondjuk kivégezték az uraikat, vagy felszabadultak a munkájukból, és annyira gazdagok azért nem voltak, hogy ők irányítsanak, vagy nem volt meg bennük a képesség, viszont a harcművészetet el tudták sajátítani. Ez tulajdonképpen a ninjutsu pusztakezes változata. A ninjutsuhoz mostanában nagyon sok képzelgést fűznek az emberek: misztikumok, nindzsák meg egyebek. Nindzsák válhattak ezekből az elküldött szamurájokból, akik megtanulták a fegyveres harcot. A kifejezetten általuk kifejlesztett harcművészeti ág pusztakezes változata a taijutsu. Összességében mondhatjuk, hogy ez egy ősi japán harcművészeti stílus, ami arra irányul, hogy ha már semmi fegyvered nem maradt, akkor minden eszközzel próbálj meg küzdeni, hatástalanítani az ellenfeledet.


Sensei Gera Ferenc

Ez a stílus milyen elemekből épül fel, mi az, ami megkülönbözteti más harcművészeti ágaktól?
–Ez egy nagyon rugalmas stílus: ütés, rúgás, földrevitel jellemző rá. A földön történő birkózást annyira nem szorgalmazza. Bár tudja, de nem szorgalmazza. Fontos még az ellenfél saját energiájának kiaknázása és kihasználása, tehát a saját lendületének használata az ártalmatlanná tételéhez. Ilyen például, ha meg akar ütni, én pedig elkapom, és a saját lendületének felhasználásával, amit az ütésbe fektetett, magamon keresztül a földre dobom. Igazából az akikaidóhoz, illetve az aikidóhoz tudnám hasonlítani, akinek az ismerős.

Hogyan kerültél kapcsolatba a sporttal gyermekkorodban? Honnan jött az ötlet, hogy te sportolni fogsz, és esetleg az egész életed ezzel kívánod eltölteni?
–Hú, ez nagyon jó kérdés :). Mint ahogy sokunkra hatással van a sport, az én életemre is nagyon nagy hatással volt, mégpedig én igazából az olimpiai sportok felé kacsintgattam. Korlátozva voltak a lehetőségek ott, ahol én felnőttem. Amikor fiatal voltam, volt ilyen, hogy tömegsport, rendezvények, mozgalmak, én ennek tagja voltam. Kézilabdáztam, kajakoztam és kenuztam. A kajak-kenuból lehettek volna nagyon komoly sikerek, mert olyan emberrel sikerült egy hajóba ülnöm, aki később a párjával tizenvalahány aranyat nyert különböző versenyeken, négy- vagy ötszörös olimpiai résztvevők voltak. Karatézni később kezdtem. Igazából nem ezt akartam, de erre volt lehetőség. Shotokanra jártam le először, majd a jiujitsut próbáltam ki. Később, 15-16 éves koromban kerültem fel Pestre, amikor megtudtam, hogy ott oktatnak ilyen ninjutsuhoz hasonló harcművészeti technikákat.

Tehát a taijutsuval tulajdonképpen véletlenül akadtál össze.
–Így van.

Volt példaképed, vagy bárki, akire felnéztél?
–Olyan volt, akire felnéztem, Magyarországon például Hugyecz Lajos, illetve azok a japán mesterek, akiket láttam versenyezni. Ők nagyon nagy hatással voltak az én pályafutásomra. Megemlíteném, hogy ekkor alakult meg a Magyar Kyokushin Szövetség Furkó Kálmán vezetésével. Nekem volt szerencsém a közelségében katonáskodni, és ugyan én nem a kyokushin karatét választottam – egyetlen dolog miatt nem, ugyanis nagyon kevés kézhasználat van benne –, de ők is motiváltak.

Tehát akkor milyen harcművészeti ágakat próbáltál ki?
–Először volt a shotokan karate, majd utána a jiujitsu, és utána a taijutsunál kötöttem ki, és ott is maradtam. A kyokushin karatéval csak a katonaság idején foglalkoztam, oda vonultam katonának, ahol körülbelül mindenki kyokushinozott. Ekkor én taijutsuból már danos (mesteri rangfokozat) voltam, de ez a stílus annyira nem vonzott.

Szóval, és akkor most térjünk rá a világbajnoki mivoltodra, versenyezni már taijutsuból mentél, igaz?
–Ez nagyon érdekes, hogyha most megfigyeljük, nagyon meg vannak szervezne a különböző szövetségek, akkor még fejetlenség volt. Klubszinten lehetett nevezni kiírt versenyekre, tehát más klubok versenyeire is. Én részt vettem például thaibox versenyen is (egy gyakori tévhit eloszlatása céljából: nem azért hívják thaiboxnak, mert Thaiföldről származik), de akkoriban voltak all-style versenyek, amiken, ha megfeleltünk az elvárásoknak, övszínnek, továbbá ismertük a standard alapszabályokat, el lehetett indulni.

Hány éves korodban kezdtél versenyezni, és mi vitt a versenyzés útjára?
–Ez megint egy jó kérdés. Az emberben mindig benne van, hogy szeretné magát megmérettetni, ezeken az all-style versenyeken pedig megtudhatja, mik a különbségek a stílusok között, és az amit ő tanul, mire jó, mire elegendő, vagy éppen mi az, amit nélkülöz, mi az, amit még jobban el kell sajátítani. Több stílus ha találkozik, nagyon sokat tudnak egymástól tanulni. Én arra voltam kíváncsi, hogy az a stílus, amit én csinálok, bizonyos szabályokon belül mire elegendő. Tulajdonképpen ezért kezdtem el versenyezni, hogy tudjam magam hova tenni.

Általában lehet tudni, hogy mit csinál a többi stílus ezeken az all-style versenyeken?
–Általában igen. Volt egy fix nevezési határidő, utána már semmiképpen nem lehetett jelentkezni. A határidő letelte után elküldték minden nevező klubnak a listát, ebből meg lehetett tudni, hogy milyen stílusok indulnak. Elküldtek még mindenkinek videokazettán egy videót (most már természetesen máshogy csinálják), amin a különböző stílusok mesterei bemutatták az adott stílus jellegzetességeit, így mindenki fel tudott készülni.

És hogyan lettél világbajnok?
–Az én mesterem egy nemzetközileg ismert és elismert ember volt. Magyarországon nem ismerték, hiszen nem itt született, a felesége volt magyar, és így kerültek ide néhány évre. A mi dojónkat (edzőtermünket) ő nevezte be egy világbajnokságra, ez is egy ilyen all-style verseny volt. Sajnos itt történtek diszkvalifikációk is, mert voltak olyan versenyzik, akik nem tudták betartani a szabályokat. Ismerni ismerték őket, de egyszerűen nem tudták betartani, mert a küzdelmi rendszerük annyira más volt, hogy mindig követtek el hibát, és kizárták őket.

Európában az all-style versenyek őshazája Hollandia volt, ez a verseny is ott került lebonyolításra. Maga az, hogy indulhatok, számomra megfoghatatlan, hihetetlen élmény volt. A mi csoportunkban 32 versenyző volt, én a 100+ súlycsoportban indultam. Itt már nagyon kemények a küzdelmek, nagyon nagy pofonokat lehet kapni. Nekem az volt az elsődleges, hogy helytálljak, és ne verjenek el nagyon  :). Összesen hatot küzdöttem.

Elsőként egy dán sráccal kerültem össze, ő wadoryu karatét csinált. Én 191 centi vagyok, ő egy fejjel magasabb volt. Megláttam és már arra gondoltam, hogy lehet, most szépen eloldalazom a tatamiról, mert akkora darab volt ez az ember :). Egyetlen dolgot azért észrevettem, mégpedig, hogy nem tudta kihasználni a magasságát, mert nagyon lassú volt hozzám képest. Comblerántással, lábsöpréssel lehetett legyőzni. Végül nyertem, de ez nem az erőkülönbség, hanem az észjáték miatt sikerült. A harmadik mérkőzésen bírói döntéssel nyertem, szerintem nem voltam jobb az orosz fiúnál, sőt fizikailag ő erősebb is volt, csak sokszor került földre. Amikor bevitt rúgásokat – combra, gyomorra –, a következi másodpercben a földön volt. Meg bírtam ragadni, ki bírtam rúgni a lábát. Nem mentem rá, mert láttam, hogy nálam erősebb.

A döntőben egy otthoni, holland versenyzővel küzdöttem. Ekkor már bíztam magamban, hogy ebből lehet valami, de mégis váratlanul ért a siker. Engem nem terhelt semmilyen súly, teher, boldog voltam, hogy idáig eljutottam, felszabadultan küzdöttem. Ez egyébként az egész versenyre igaz volt, nekem a jelenlét és a tudásom felmérése volt a lényeg. Egyetlen mondata volt a mesteremnek: annyit kötelező megtenned, amit az edzéseken produkálsz. Kevesebbet meg se próbálj. Huszonegy évesen lettem világbajnok. Óriási élmény volt. Először igazából el sem hittem. A dobogóra felállni nagyon jó volt. A magyarok jó hírét öregbítettem, úgy érzem. El kell, hogy mondjam, amikor a tatamira léptünk, és föl volt írva, hogy Hungary, a nálam fizikailag sokkal erősebbnek tűnő ellenfelek is visszavettek egy csöppet. Az első menet mindig egy amolyan felmérés volt. Egyetlen egy ellenféllel sem találkoztam – még a dán fiú esetében sem –, aki nagyon megrakott annak ellenére, hogy én nyertem, aki nekem ugrott volna. Tudták, hogy ha magyar valaki, akkor arra azért oda kell figyelni, mert ott azért van technikai tudás. Ebben közrejátszott egyébként az is, hogy Magyarországon rendezték a kyokushin karatésok akkoriban az IBUSZ Oyama Világkupákat, ahol a magyarok nagyon jó eredményeket értek el, nagyon megalapozták a hírnevünket, illetve a kickbox válogatott a világbajnokságukon nagyon jó eredményt ért el, tizennégyből kilencen szereztek aranyérmet. Ez minden idők legjobb eredménye volt, és elismerésre méltó. Fantasztikus volt a magyar himnuszt hallani. Nagyon szépen megfogalmazta ezt a mostani szövetségi elnök, aki azt mondta, hogy összejön a harminckettes mezőnyből körülbelül húsz, közel azonos kvalitású, hasonló tudású és fizikailag közel azonos erőt képviselő ember, és az dönti el, hogy ki nyer, hogy ki van jobban ott észben, és aznap ki hozza jobban a formáját. Egyébként nagyon szépen szervezték a hollandok a versenyt. Ahhoz képest, hogy ez egy világbajnokság volt, minden simán ment.

Hivatásszerűen sportoltál, amikor világbajnok lettél, vagy csak hobbiból?
–Nem, nem voltam főállású sportoló. Teljesen más lehetőségek voltak akkor. A karate, a küzdősportok mindig mostohagyerekei voltak a professzionális sportnak. Mint ahogy láthatjuk, az ökölvívás is az elmúlt tíz évben lett ilyen professzionális sport, holott többszörös olimpiai bajnokaink, világbajnokaink vannak, voltak is.

Változott ez valamit azután, hogy világbajnok lettél?
–Hát, ahogy hazaértünk a repülővel, és újra beindultak a szürke hétköznapok, nem változott semmi. Majd hónapokat követően lehetőségeiben nyílt tágabbra a világ. Talán annyiban változott, hogy volt a dojóban egy kis ünnepség, ahol nagy örömmel és szeretettel fogadtak. Itt szeretném megköszönni sok embernek sok különböző stílusból, akik figyelemmel követték a versenyeket, hogy gratuláltak. Munkalehetőségekben változott annyit, hogy hívtak olyan helyekre főállásban dolgozni, amikre én nem is gondoltam, hogy beférnék.

Ezt hogy érted?
–A rendőrségnek voltak, és a mai napig vannak is különleges egységei, és az egyik személyes ismerősöm, aki ott vezető beosztású, hívott közelharc-kiképzőnek. Ezt megelőzően erre soha nem lett volna lehetőség.

Miért hagytad abba az aktív sportolást?
–Igazából nem hagytam abba, már csak azért sem, mert én a Testnevelési Főiskolán az edzőit is elvégeztem pont azért, hogy legyen ebből egy kvalifikált, magasabb szintű képzettségem. Fontosnak tartottam, hogy szakmailag is értsek ahhoz, amit csinálok, ne csak érezzem, hanem tudjam is. Nem a rutint és a gyakorlatot tartottam fontosnak, hanem azt, hogy tudjam, mit miért és hogyan. Erre egyébként a mesterem ösztökélt nagyon, aki azt mondta, hogy ha valaki sporttal, ifjúságneveléssel akar foglalkozni, nem elég a danfokozat. Igenis tessék elmenni, mert ha bármikor kijön bármilyen felügyelő – akkor felügyelő bizottságok voltak, sportellenőrzési hivatal, egyebek, egyebek – akkor ne ítélje el rögtön azt, amit csinálok, csak azért, mert nincs hivatalosan képzettségem, ne lehetetlenítse el a további edzéseket. Már nem dolgozom edzőként, testnevelőtanárként, de akkor fontosnak tartottam.

Amíg tornatanár voltál, a diákjaid tudták, hogy világbajnok vagy? Motiváltabbak voltak ezáltal?
– [nevet] Ez is jó kérdés. Személytől függött. Volt, aki nagyon örült ennek és ezt többször meg is említette, volt, akit abszolút nem érdekelt.

Mit gondolsz/gondoltál akkor az utánpótlás nevelésről? Hogyan lesz valaki jobb ember a sport által?
–Nagyon-nagyon fontos a tisztességes hozzáállás. Ami manapság már kihalóban van az emberekből, az a sportszerűség. Ez a legfontosabb, de nem csak a sportban, hanem a üzleti életben, a diákéletben, stb. Aztán a sport fegyelemre nevel. Amikor én voltam középiskolás, a diáksport nekünk ebben segített. Összefogta a csapatot, a fiatalok nem drogozni meg piálni mentek, hanem sportolni. Persze akkor is voltak kábszeresek, de nem ilyen mértékben, és ez a sportnak volt köszönheti. A sportot az egészség megőrzése végett, a fegyelem, a következetesség, illetve a mások munkájának, tudásának tiszteletben tartása végett tartom nagyon fontosnak.

Mi az szerinted, ami megkülönbözteti azt az embert, aki sportolt – versenyszerűen vagy csak hobbiból – egy olyantól, aki nem? Gondolok itt életstílusra, életfelfogásra.
–Ezt is személye válogatja, nem akarok sztereotípiákat mondani, viszont egy biztos, hogy aki sportolt, vagy bármilyen szabályrendszerbe volt kötve, az jobb, követőbb ember. Ez sem igaz mindenkire, de a nagy többségre azért igen.

A gyerekeidet is ebben a szellemben neveled?
–Igen, ezt nagyon fontosnak tartom.

Miben különbözik egy harcművészet egy egyszerű küzdősporttól? A legtöbb ember sajnos nem igazán tesz különbséget, vagy nem tudja a különbséget a kettő között.
–A küzdősportokat, például a bokszot azért kedvelem, mert az is egy észjáték. Technikákra van felépítve egy erőnlét, és ott is felmérik egymást a versenyzik. Amikor kajak-kenuztam, amikor kevésbé voltunk motiváltak, bizony elég slendriánul teljesítettünk, belustultunk. Na ezt egy taijutsuedzésen, karateedzésen nem lehet megtenni. Sokkal nagyobb a fegyelem, meg aztán a metódusok. A dojo mindig tiszteletet követel, és ezt minden karateka, vagy bármilyen harcművészetet művelő ember tudja, hogy ha belép a dojóba, az egy szent hely. Ez fegyelemre neveli az embert. Nem mintha más sport ezt nem tenné meg, csak ez itt egy kicsit koncentráltabb. Az, aki harcművészetet tanul, az kritikusabb élethelyzeteket, például amikor provokáció éri, vagy bármilyen éles helyzetet, amikor a bőre forog kockán, megpróbál elkerülni, mert tisztában van azzal, hogy mit kaphat, illetve ő mit okozhat az ellenfelének. Egy, teszem azt, labdarúgó esetén ez teljesen más. A harcművészetet csak önvédelemre szabad használni, nem szabad felvágni vele. A taijutsu például kifejezetten defenzív, a védésből indít támadást, ez nagyon fontos. Az egésznek van egy szellemisége. Nagyon fontos például a tiszteletadás másoknak, ezt egy labdarúgó például megint nem teszi meg, hogy fellép a pályára és tiszteletet ad Pelének, aztán Puskásnak meg Beckhamnek, de egy karatés például mindig megadja a tiszteletet a mesterének, a társainak, a dojójának, a stílusalapító mesternek. Ezt a szellemiséget mindenki érzi, aki teljes szívvel csinálja.

Összekapcsolódik szerinted ez a szellemiség a test fejlesztésével, vagy külön lehet bontani a kettőt? Karatézhat-e egy olyan ember, aki nem érti a szellemiséget, és fordítva, értheti-e a szellemiséget egy olyan ember, aki nem edz?
–A mesteremnek volt erre egy nagyon jó mondása: verekedni bárki megtanulhat. Tehát a karate technikákat, aki tehetséges és szorgalmas, el tudja sajátítani. A szellemiséget viszont csak az értheti meg, aki tényleg csinálja, komolyan foglalkozik a dologgal. Ehhez persze jó mester is kell, hogy erre neveljen. Sok a tanító, tartja a mondás, de kevés a mester. Ez igaz is.

Mi a véleményed a versenyekről?
–Nagyon jó, hogy vannak. Az is nagyon jó, hogy még a jelenlegi gazdasági helyzetben is van lehetőség arra, hogy versenyeket szervezzenek. Magyarország például a kyokushinban élen jár Európában, a válogatottaink mindig nagyon szép eredményeket hoznak haza.

Mit gondolsz a doppingolásról? Biztos sokszor találkoztál vele versenyeken.
–A dopping tisztességtelen magatartás. Sajnos megfigyelhető, hogy az utóbbi időben a hihetetlen győzni akarás kiszorította a sportszerűséget a versenyekről. Ez bármelyik sportra elmondható. A dopping a verseny tisztaságát öli meg. Aki elég jó ahhoz, hogy indulhat egy versenyen, az a saját erejéből győzzön, ne teljesítménynövelő szerek miatt.

Zárásként tanácsolsz valamit a mai sportolónemzedéknek?
–Kiemelkedő fontosságú a hozzáállás. Persze nem csak ettől függ, hogy győzöl-e vagy sem, de rengeteget számít. Nem akarok közhelyeket sorolni, de az egészséges önbizalom nagyon fontos. Aki úgy áll oda, hogy úgysem fogok nyerni, az nem is fog.

Köszönöm az interjút.

Sczigel Péter












Legutóbbi cikkeink a rovatban

Semmiből született csodák – A mesterséges intelligenciától a soft skilleken át a kibervédelemig

2024. április 18.

Az ELTE Informatikai Kar idén is színes programmal várja az informatika iránt érdeklődő középiskolás lányokat.

Generációk egymás közt – versíró pályázatot hirdet a Starbucks

2024. március 14.

Generációk egymás közt – mi jut eszedbe erről a témáról? Mondd el versben és oszd meg a nyilvánossággal!

Nyílt nap a BME Közlekedésmérnöki és Járműmérnöki Karán

2024. február 8.

2024. március 1-jén 14 órától ismét lehetősége nyílik a felsőbb éves diákoknak ellátogatni a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre egy különleges bemutatóra.

Január 26.: Nyílt Nap az ELTE Informatika Karán

2024. január 23.

2024. január 26-án a felvételi döntés előtt álló középiskolások, illetve az informatika területén továbbtanulni szándékozók részére az ELTE Informatikai Kar Nyílt Napot tart.

Újra személyes jelenléttel tart nyílt napot az ELTE Informatikai Kara

2023. október 25.

2023. október 27-én a felvételi döntés előtt álló középiskolások, illetve az informatika területén továbbtanulni szándékozók részére az ELTE Informatikai Kar hosszú idő után újra személyes jelenléttel tart nyílt napot.